Hálaadás, tipikus amerikai kertváros, boldog egyen-családok: apuka-anyuka, két gyerek. Ráadásnak, a politikai korrektség nevében egy angolszász és egy afro-amerikai család közösen próbál megbirkózni a rájuk szakadó szörnyű tragédiával.
Együtt ünneplik a hálaadást Birch-éknél. Vacsora, borozás, kellemes hangulat, a két nagyobb gyerek tévézik, a felnőttek nyári terveikről beszélgetnek, a két kisebb lány egy apróság miatt átugrik a Dover család házába. Telik-múlik az idő, a hangulat Hichkock-i, tudjuk, hogy bár minden idilli, mindenki jól érzi magát, a gonosz már a közelben jár... A két kislány nem jön vissza, és hosszas keresés után sem kerül elő.
Ezen a ponton dől el egy filmnél, hogy mire számíthatunk. Üldözős-lövöldözős akciófilmre, Gyilkos elmékbe oltott könnyed horrorra, vagy C-kategóriás, giccses családi drámára. Esetleg egy igazán jó, sötét, lassú és feszült, elgondolkodtató, modern film noir-ra. Gyorsan kiderül, szerencsére az utóbbira. Ráadásul Jake Gyllenhaal felbukkanása Loki nyomozó szerepében a bónusz garancia arra, hogy érdemes végigülni a több mint két és fél órát.
Denis Villeneuve filmje klasszikusan építkezik: nagy ívű, széles, koncentrikus spirál mentén folyik a nyomozás - a hivatalos és a nem hivatalos... Míg a rendőrség kényszerűen legális módszerekkel próbál nyomokra bukkanni, addig a kétségbeesett apa, Keller Dover (Hugh Jackman) nem válogat az eszközökben. Az egyetlen gyanúsított, Alex Jones (Paul Dano) ártatlansága kétségtelen, hiszen egy tízéves gyermek szellemi szintjével képtelen lenne elkövetni egy előre megtervezett, profi módon kivitelezett bűntényt. Keller Dover azonban nem hisz neki.
Alex okosabb, mint gondolnánk? Álca csak a szellemi fogyatékosság? Esetleg látott, hallott, tud valamit? És védi az elkövetőt? Vagy csak össze-vissza beszél, mint egy ijedt gyerek?
A rendőrségnek nincs ellene bizonyítéka, el kell engedniük. Keller Dover pedig tehetetlen dühében végzetes lépésre szánja el magát. Úgy dönt, kezébe veszi az egyetlen "nyom" megdolgozását, bármit, szó szerint bármit megtesz azért, hogy szóra bírja. S miközben Loki nyomozó kutatásának spirálja nyomasztóan nehézkesen halad, a megdühödött apa lassan teljesen kivetkőzik emberi mivoltából, s maga is gyanúsítottá válik - egy új bűnesetben.
A spirál kettőződik, majd ha lassan is, de szűkül, bizonyos pontokon kereszteződik, máshol párhuzamosan halad, végül összefonódik. Sok évtizedes bűnökre derül fény, egy szörnyű dráma borzalmakkal teli szövete feslik fel. S bár megoldást kapunk, felszabadító megkönnyebbülést nem. Kapunk viszont idegesítő morális kérdéseket: van-e jogunk az önbíráskodásra, ha a jog tehetetlen, különösen, ha a gyermekünk élete a tét? Létezhet-e feloldozás egy másik emberi lény kegyetlen kínzására? Hogyan ítéljük meg azt az embert, aki áldozatból állatias bűnözővé válik? Vajon volt más választása? Elvárható-e egy szülőtől, hogy türelmesen várakozva nézze végig a rendőrség eredménytelen nyomozását eltűnt gyermeke után? Mennyire bűnös bárki, aki részt vesz egy bűntényben - kényszerűségből, akaratán kívül, vagy jóhiszemű együgyűségből?
A Fogságban sötét film, és nem csak azért, mert szinte egyfolytában esik az eső, borult az égbolt, a díszlet jobbára lepusztult és igénytelen. De sötétség lepi el a gondolatainkat, érzéseinket is, sötétség és hideg árad Hugh Jackman szeméből, Grace Dover (Maria Bello) benyugtatózott, akadozó, kétségbeesett dadogásából, Nancy (Viola Davis) és Franklin Birch (Terrence Howard) reménytelen és kihalt étkezőjéből, üres, részvétlen tekintetükből. És Loki, a sötét zsaru. Akiről nem tudunk semmit, nincs a személyiségének más jellemzője, csak a munkája. Nincs magánélete, nincsenek személyes problémái, a rettenetes bűn beszippantja, felemészti, megszállottá teszi. Gyllenhaal egyszerűen lenyűgöző ezekben a szerepekben, alakítása megalapozta az Éjjeli féreg Oscar-jelölt főszerepét, a két figura látszólagos különbözősége sok egyezést rejt. Alex Jones szerepében Paul Dano zseniális, az ártatlan áldozat, a csapdába esett vadállat, az együgyű, szófogadó kisfiú, a ravaszul álcázó állati lény - mikor melyik, eldönthetetlen, megfejthetetlen... A színészek egytől-egyik remekelnek, a forgatókönyv aprólékos és precíz vonalvezetése, a rendezés pontosan megtervezett, fokozatos ritmusváltása teljesen profi.
Értékelés: Nagyon jó. Végig izgalmas. Van mondanivalója. Imádom benne a többszörös utalásokat (például maga a cím is ilyen); a sokrétű karaktereket; az unalmas, fekete-fehér, jó-rossz felosztások teljes mellőzését; a gondolkodás, szembenézés kényszerét. Talán az egyetlen, amit kifogásolnék, a befejezés. Nem kellőképpen megalapozott, megmagyarázott, valószerű. Remélem, nem azért ilyen, mert folytatás terveztek...
