Furcsa film egy dán lányról. Egészen pontosan két furcsa dán lányról. Akik eredetileg férj-feleség voltak, aztán valahogy a férjből nő lett, a feleségből meg odaadó barátnő. Lassan nem is tudom, valójában melyik "lányról" szólt a film... Egy újabb életrajzi feldolgozás, komoly valóság-átalakításokkal.
Lássuk hát a korántsem unalmas valóságot: Gerda Gottlieb 1886-ban született Dániában, egy konzervatív katolikus család gyermekeként. Későbbi férjével, Einar Wegenerrel, a Dán Királyi Művészeti Akadémián ismerkedett meg. Óriási sikereket aratott mint festőművész és illusztrátor, 1925-ben díjat nyert a Párizsi Világkiállításon. Keresett grafikusként reklámokat, portrékat készített magazinok számára, többek közt a Vouge-nak is. De a legkapósabb művei közé mégis azok a festmények tartoztak, amelyeket női ruhában pompázó férjéről készített.
Einar Wegener, alias Lili Elbe 1882-ben született és 1904-ben vette feleségül Gerdát. Önéletrajza szerint felesége éppen egy barátnője portréján dolgozott, ám Anna késett, ezért Gerda Einart kérte meg, hogy bújjon női ruhába, és helyettesítse a modellt. Einar női személyiségének felbukkanása ehhez az epizódhoz köthető, bár valószínűleg már réges-rég megszületett. Az eleinte különc hóbort gyorsan átalakul, a férfi egyre kevésbé tud uralkodni vágyain, egyre bátrabban jelenik meg női ruhában az utcán, társaságban, partikon. A botrány elől kénytelenek a konzervatív Koppenhágából a liberális Párizsba költözni, ahol Wegener gyakorlatilag Lili Elbe-ként (mint saját húga) él. - Nagy kérdés, Gerda hogyan éli meg ezt a megalázó helyzetet, miért tart ki mellette évtizedekig. Sokak szerint leszbikusként megfelelt neki ez a 'kényelmes felállás', mások úgy vélik, van olyan erős szeretet, olyan mély lelki kötelék, amely felülírhatja a hagyományos párkapcsolatokat. Lili egy ideig megelégszik a ruha, a frizura, a külsőségek megváltoztatásával, ám egyre erősebb a késztetés a valódi személyiségváltásra. 
Tucatnyi orvoshoz fordul segítségért, akik hol homoszexuálisnak, hol hisztérikusnak diagnosztizálják, de van olyan is, aki szerint többszörös személyiségű, vagy éppen skizofrén. Végül 47 éves korában végre egy német orvos, Kurt Warnekros vállalja, hogy nemátalakító műtétek sorozatával valódi nőt formáljon belőle. Több év alatt összesen öt műtétet végeznek el rajta, a kasztrálás, péniszeltávolítás, vagina létrehozás, petefészek transzplantáció után több mint egy évig boldog, teljes értékű nőként élhet. Végül az ötödik, utolsó műtét, a méh-transzplantáció okozza halálát. Sajnos a szenzációs műtét-sorozat dokumentumai a nácizmus alatt megsemmisültek, így sok kérdésre már sosem tudjuk meg a válaszokat. De az biztos, Lili Elbe az első férfi, aki átélhette a benne megbúvó valódi nő megszületését.
Tom Hooper filmje szép. Gerda (Alicia Vikander) gyönyörű, játékos romlottságában is ártatlan. Einar/Lili (Eddie Redmayne) férfinak finoman elegáns, nőnek szégyenlősen decens. Karakteres arcformája, karcsú, kissé szögletes alkata férfiként és nőként egyformán izgalmas, az art deco dekadens világban jelenléte szinte természetes. Hogy mennyire az, a film nézése közben folyton Batthyány Gyula gróf fülledten erotikus parfümillatú, budoárjainak se férfi, se nő szereplői jártak az eszemben. A jelenség talán nem is volt annyira egyedi, mint ma gondolnánk...
A díszletek, a kosztümök gazdagsága, az aprólékos odafigyelés a megtévesztően korhű részletekre lenyűgöző. Koppenhága puritán, rendezett világa, a szögletes fejkendős kofák, a lakótelepre hajazó furcsa kis sorházak, a tisztaság, az egyszerűség - szemben Párizs buja, színes, élveteg, pompás miliőjével: igazán különleges teljesítmény, látványos, varázslatos képi világ. Mintha a szép tájak, a különleges fények, színek, próbálnák elmesélni a történetet valódi színészi alakítások, karakterek helyett. Sokszor hosszú másodpercekig szinte mozdulatlan, mesterkélt beállításokon pásztáz a kamera. Einar a feleségével a tükör előtt pózol - mindketten női ruhában. Einar a kuplerájban egy vetkőző lányt figyelve próbálja begyakorolni egy nő csábos mozdulatait. Gerda fátyolos művészszemmel követi kedvese minden mozdulatát, minden egyes szeplőjét és hajfürtjét, nyaka ívét és lába hajlását, hogy lelke mélyéből festhesse meg. 
Semmit sem tudunk arról, mit érezhetett, gondolhatott Einar/Lili. Mióta nyomta el magában érzéseit. Érthetetlen a heves vágy, amelyet a film elején felesége iránt érzett, majd annak teljes elhalása. Nőiségét csak a szép ruhák, szép mozdulatok szintjén látjuk megtestesülni, valódi női érzelmekről, vágyról, a női mivolt megéléséről nem esik szó. Érthetetlen és indokolatlan női mozdulatokat gyakorolni, ha valójában, belülről nőnek érzem magam. És hol van egy férfi Lili életéből? Miért akarok nő lenni, ha életem két legfontosabb szereplője egy homoszexuális férfi és egy (barát)nő? Hol egy (vagy több) vágyott férfi, akik miatt egyáltalán nő akarok lenni? Redmayne szinte az egész filmen keresztül bánatosan néz: mint férj a feleségére, mint bujkálni kényszerülő női ruhás transzvesztita, mint se nem férfi, se nem nő beteg, megrekedve valahol félúton. Néha ugyan érik atrocitások (egy kicsike verés Párizsban, néhány elítélő pillantás Koppenhágában, de semmi komoly), de ez az állandó busongás ellaposítja a karaktert. Alicia Vikanderbe valamivel több élet jutott. Láthatjuk csábítóan szép fiatal lányként, szélvészként pörgő, kacagó asszonyként, magába forduló, koncentráló művészként, könnyes-áldozatos barátként. 
Csak egyvalami hiányzik, de az nagyon. A düh. Ha ez velem történt volna, rettenetesen dühös lettem volna. Először a páromra, aki - így vagy úgy - magamra hagy és még el is várja tőlem, hogy támogassam. A sorsra, hogy miért pont velem történik mindez?! Aztán még a Jóistenre, milyen szörnyű tréfás kedvében sújtott le ránk... Kiabálnék, törnék-zúznék? Leinnám magam, vagy egy másik férfi karjaiban keresnék vigaszt és önbizalom-helyreállítást? Nem tudom. De hogy nem lennék ilyen cuki és önfeláldozó, az biztos. Hacsak... Hacsak nem lenne valahogyan (talán több szempontból is) kedvemre való a helyzet. De a rendező ezt a szálat sem meri kibontani, nem mer a dolgok mélyére nézni. Így aztán a film, azon kívül, hogy összesűríti sok-sok év történését pár hónapba, drasztikusan lecsökkenti a műtétek számát, elveszi Lilitől élete legboldogabb hónapjait, fájón nem mond semmit. A különcségek, romantikus érzelmek, gyönyörű lakásbelsők, városképek, tájak - s persze egy szenzációs történet bemutatásán kívül nem akar semmit. Nincs tanulság, üzenet. Nincs katarzis.
Értékelés: látványos. Érdekes sztori. Szép szereplők, szép ruhák, szép képek. Jó színészek. Gondos, szeretetteli kivitelezés. Kár, hogy bátortalan, idealizáló, érzelmes. De azért feltétlenül érdemes megnézni, különösen, mert egyszerűen gyönyörű... Ugyanebben a műfajban azonban fényévekkel jobb film volt A fiúk nem sírnak. Meg is nézem mindjárt újra.
