A kortárs színházban - a Katona Kamrájában különösen - az a lenyűgöző, hogy minden részletnek van súlya, mindennek van szerepe, már maga a díszlet is üzen. Amíg a kezdésre várunk, elgondolkodom, hol is lehetünk? Szűkülő tér (már megint...), a végén tükör. Valaki éppen felönti vízzel, és felmossa. Sikátor? Folyosó? Szálloda? Bérház? Metró? Bármelyik és mindegyik. És ott, a végén, a tükörben - ott mi vagyunk.
Mi, a nézők, a darab részeseivé válunk, és nem csak a tükör-trükk miatt. A színészek szép lassan közénk szivárognak, Martha (Rezes Judit) belépője, pontosabban bebotladozása a nézőkön keresztül, megalapozza ezt az érzést.
Lazán egymás után fűzött jelenetek sorjáznak, jó ideig csak az a közös nevező, hogy ezen az éjszakán mindenki részeg. Ki jobban, ki kevésbé; ki próbálja megőrizni méltóságát, ki teljesen kitárulkozik. Ki azért, mert házasodik, ki azért mert nem. Ki a barátaival rúgott be, egyszerű társasági szórakozás gyanánt, ki felejteni szeretne. De mindannyian eljutnak abba a kontrollvesztéses állapotba, amikor, mint tudjuk, könnyedén leszünk kegyetlenül őszinték és veszélyesen szókimondók. Lelkünk mélyére temetett titkaink, sérelmeink, elkövetett bűneink hajlamosak szinte akaratunk ellenére a felszínre törni.
A részeg ember persze nem csak az igazságokat ontja, de mindeközben vicces, nevetséges, szánalmas is. Dülöngél, elesik, káromkodik, magabiztosan, de összeakadó nyelvvel ismételgeti kitartóan ugyanazokat az ostobaságokat. S miközben harsányan kinevetjük, megbotránkozva hallgatjuk, vagy éppen szánakozva segítségére sietnénk, időről időre szinte belerázkódunk a felismerésbe, már nem is vicces, már nem tudunk sajnálkozni, mert a kimondott szavak hirtelen új értelmet, súlyos jelentést nyernek - bennünk, nekünk. A részeg filmfesztivál-igazgató, Mark (Mészáros Máté) helyettünk üvölti a világba: Ki nem fél a ráktól, ki?!?! Magda (Borbély Alexandra) a mi lelkiismeretünk nagy kérdéseit teszi fel: Lehetünk-e boldogok mások életén átgázolva? Lora és Gustav (Pelsőczy Réka és Kocsis Gergely) házaspárja akár mi is lehetnénk - egy feltétel nélküli új szerelem ígérete ellenében elég erős-e a kapcsolatunk? Különösen, ha hűtlenségünk napvilágra került? Van-e tabula rasa?
Rosa (Ónodi Eszter) megfáradt örömlánya nem egyszerű prosti - ő az az egyszerű, elhasznált, tetszőleges téren prostituálódott szerencsétlen, aki élete végéig hisz abban, hogy MOST tényleg Isten suttogását hallja a szívében, hogy MOST majd elnyeri jutalmát, MOST végre ő is kap valami szépet az élettől. De az 'ilyenek' sosem nyernek, ők maradnak az örök vesztesek. Rudolf (Vajdai Vilmos), Max (Mészáros Béla), Matthias (Tasnádi Bence) és Gabriel (Keresztes Tamás) kvartettje szinte a hollywoodi legénybúcsús filmeket idézi, egészen addig, amíg valami furcsa, vallásos áhítatba nem merülnek. (A négyesből kiemelkedik Keresztes, egészen zseniálisan inog-rezeg-hömpölyög-szónokol.) Laura (Pálmai Anna) és Linda (Rujder Vivien) reményvesztetten, csalódottan, egy-egy jókora pofon után próbálnak feltápászkodni a padlóról (szó szerint és átvitt értelemben) - ki daccal, ki felejtéssel. Hétköznapi eset, rutin megoldások. Karl (Elek Ferenc) is mi vagyunk, a gyenge mi... Aki nem bírja tovább hordozni, végre lerakhatja, meggyónhatja bűneit, hisz részeg. Ez jó mentség, jár a feloldozás, a bocsánat, nem számít újabb bűnnek, hogy a mocsok feltakarítását áttoltuk a másikra...
Minden jelenet erős (bár némelyik egy kicsit túl hosszú), van kifejezetten vicces, van cinikus, és van, amelyik az első pillanattól inkább tragi(komi)kus. De a Katona színészei újra bebizonyítják, hogy lehet bármilyen szerep, bármilyen jelenet, itt nincsenek sztárok. Itt mindenki remek, Gothár Péter rendezésében - és díszletei közt - szinte mindenki képes végig ugyanazon a hőfokon izzani. A darab végére a laza szálak összeérnek, a helyzetkomikummal, sírva nevetéssel tűzdelt éjszaka lassan véget ér - az utolsó jelenet pedig erőszakosan és kegyetlenül lerombolja - ha volt egyáltalán - törékeny hitünket egy mámorosan rózsaszín, szép új világban.
Értékelés: Ivan Viripajev darabja szórakoztató, elgondolkodtató, jól alakítható. Bár ritmusa, színvonala nem egyenletes, a rendezés, színészi alakítások, és nem utolsó sorban a jól eltalált, szimbolikus jelentést hordozó jelmezek (Tihanyi Ildi) hozzátesznek annyit, hogy megkaphassa a jelest.
