Közeledik Valentin napja. Mi mást ajánlanék, mint egy gyönyörű szerelmes-sírós filmet. Sokáig küzdöttem ellene, nem műfajom az ultra-romantikus dráma. Márpedig mi más lehetne két halálos betegségben szenvedő tini szerelmi története. Végül egy magányos délutánon elővettem egy nagy adag papírzsebkendőt, bebugyoláltam magam egy puha pokrócba, és nekiveselkedtem. Nem csalódtam - már ami a könnyeket illeti.
Bőven szükség volt a sok papírzsepire, bár nem mindig akkor, amikor a rendező (vélhetően) számított rá.
A Csillagainkban a hiba egy vérbeli, letaglózóan szívfájdító romantikus film. Hazel Grace (Shailene Woodley) tizenhárom éves kora óta küzd a rákkal. Kész csoda, hogy életben van, egy kísérleti gyógyszer tartja életben, ki tudja meddig. Gus (Ansel Elgort) szintén rákbeteg, elvesztette fél lábát, de jó ideje tünetmentes. Egy önsegítő csoportban találkoznak, és ez a találkozás robbanásszerűen gyönyörűszép első szerelemmé válik. Ilyenek ezek az első szerelmek, gyönyörűek, fájdalmasak, tele buktatókkal, a világ ellenállásával. Van, ki nem emlékszik rá, hogy bele akart halni abba az első nagy szenvedélybe? Elégni, csillagok közt robbanni, a világot maga mögött hagyni? Aztán elmúlt, jött másik, és már tudtuk, bárhogyan fáj is, majd elmúlik szépen, és a Föld forog tovább.
De mi van, ha az az első, tudjuk, az utolsó is? Ha ezt kell megélni, mert az 'élj a mának' nem csak egy szép szófordulat, de a kőkemény valóság. Hazel és Gus filmre fordított története (John Green regénye alapján) lehetne tömény giccs. Halálos beteg fiatalok, szerelem, megértő szülők, csinos házak, (szinte) konfliktusmentes családok, megértő barátok, szép kórházak, kedves orvosok, és amikor kell, még egy váratlan utazás-ajándék is a szerelmeseknek Amsterdamba. - Ha valaki tudja, mi ez a tipikusan amerikainak tűnő "írj a Dzsinnek egyszer életedben és teljesíti a kívánságod" projekt, az írja már meg nekem... - A világ felfedezése, a teljes egymásra találás, a boldog hazatérés, végül az elkerülhetetlen zuhanás, ahonnan már nincs visszaút. Ám a betegség naturális valósága szinte egyáltalán nincs jelen, mindenki kezelni tudja fájdalmait, kétségbeesését. Nincsenek komoly anyagi problémák, ápolás, rosszullét. Nincsenek komoly veszekedések, kiborulások, csalódások. Vagy ha mégis, az szép, nemes, és elsimítható. Hogy miért nem merül el mégsem a szirupban?
Mert van a filmnek humora, leglehetetlenebb pillanatokban is. S bár körülmények túlontúl ideálisak - már a lehetőségekhez képest -, de a két főszereplő hitelessége, sallangmentes alakítása teljesen leköti a nézőt. Különösen Shailene Woodley bravúros. Előhívja bennünk azoknak a régi nagy "belehalós" szerelmeknek az ízét. Mindegy, hogy halálos beteg-e egy kamasz, vagy csak szerencsétlennek, csúnyának, butának érzi magát, nem számít, hol él a világban, szegény vagy gazdag, azok az első napok, amikor arra az első telefonra vár, ugyanolyan elviselhetetlenek. Az az első csokor virág, első vallomás ugyanolyan kimondhatatlan eufóriát hoz. És amikor elhagy a kedves, abba ugyanúgy bele kell halni és aztán tovább élni.
Ahogyan tovább kell élni a szülőknek is. Egészen végig nem tudtam elvonatkoztatni magam attól, mit érezhetett az édesanya. (Akit a most is fantasztikus Laura Dern alakított - úgy tűnik, mostanság felkapott fiatal nők fiatal édesanyjának szerepében.) Mennyire nehéz jelen lenni, ugrásra készen várni, mikor van szükség a segítségünkre. Látni a fiunkat-lányunkat szenvedni és nem tudni segíteni. Elengedni őket a legboldogabb pillanataikban, s nem osztozni már többé azokban. Beengedni azt a másikat a körbe, elfogadni, hogy megszakadt a szimbiózis, már nem az én karomban a legboldogabb, nem kizárólag velem érzi magát biztonságban, és nem tudom már megvigasztalni egy öleléssel és a kedvenc sütijével....
És el kell engednünk őket. Szerencsére legtöbbször nem ennyire tragikus körülmények között, de az elválás, és annak feldolgozása az egyik legnehezebb szülői feladat. Akkor is, ha csak egyszerűen elhagyja a gyerek a szülői házat, férjhez megy, megnősül, esetleg egy másik városba, másik országba, másik kontinensre viszi a szél. Meg kell találnunk a helyünket a világban nélkülük is, és örülni kell, ha időnként körön belül lehetünk.
Értékelés: Mi tagadás, főképpen női nézőknek/igen romantikus alkatú férfiaknak ajánlom. Jó film. Igazán jó. Josh Boone biztos kézzel, érzékenyen egyensúlyozott a megható, vicces és tragikus pillanatok között, hogy semmi se legyen túl sok. A fiatalok pedig - ha ez a film tetszett -, feltétlenül nézzék meg a Love Story-t (1970). Hogy melyik a jobb film, arról most nem nyilatkoznék, de a zene.... hát azt a régit most nem sikerült megközelíteni. 
