Amerikai elnökválasztás, 2008. Obama fölényesen vezet a 72 éves republikánus jelölt, John McCain ellen. A republikánusoknak fel kell valamivel dobni a kampányt, meg kell próbálni visszacsábítani a szavazókat. Helyzetük szinte reménytelen, G.W. Bush nyolc éves elnöksége végére vészesen leamortizálta a republikánus szavazóbázist, ráadásul éppen kitörőben egy világraszóló pénzügyi botrány, majd válság.
Steve Schmidt (Woody Harrelson), McCain (Ed Harris) választási szakértője az utolsó pillanatban vállalja el a kampányfőnökséget. Két fő irányra koncentrálnak: a szenátornak mostantól beszélgetnie, találkoznia kell a választókkal. Be kell járnia az államokat, kis- és nagyvárosokat; kocsmákat, iskolai tornatermeket, gyárakat, kórházakat kell látogatnia és vacak szállásokon kell aludnia. Másfelől találniuk kell egy ütős jelöltet az alelnöki posztra. Egy újabb konzervatív, középkorú, fehér férfi nem lehet ellenfél akkor, amikor az ellenfél elnökjelöltje egy fiatal, afroamerikai politikus. Kérdés, hol a piaci rés? Nyilvánvaló, egy nőre van szükség. A casting az interneten folyik, Steve a meglehetősen rövid listát a számítógépe monitorán veszi szemügyre, míg végül talál egy alkalmas jelöltet, Sarah Palin (Julianne Moore) alaszkai szenátort. Az idő szorít, döntést kell hozni, az alelnököt "meg kell csinálni".
A jelölt tökéletesnek tűnik: ötgyermekes anya, aki úgy szülte meg legkisebb fiát, hogy tudta, Down-kóros lesz. Nagyobbik fia éppen Irakban harcol. Csinos, lehengerlő, van véleménye, lenyűgöző kisugárzású személyiség. Szófogadó, alakítható, lelkes. (Még.) Jön a stylist, a fodrász, a szabó, a beszédtanár. És egyszer csak kiderül, mindez nem elég, Palin szenátor gyakorlatilag nem tud semmit. Nem tudja ki ki ellen harcolt a második világháborúban, miért áll harcban hazája Irakkal, ki a felelős szeptember 11-ért, mi az a FED, mit tesz kormánya az egyre nagyobb méreteket öltő pénzügyi botrány ellen... És kezdetét veszi a rémálom. A szenátorasszony időnként elszabadult rossz szellemként rombol - az amerikai média közröhej tárgyává teszi -, máskor mély depresszióba zuhan és teljesen kezelhetetlenné válik. Felszínre bukkannak még a republikánusoknak is vállalhatatlan,szélsőséges elvei, fura elképzelései a világról. És már kicsit sem simulékony.
Nagy pozitívuma a filmnek, hogy megmutatja Sarah Palin másik oldalát is. Mert az lehet, hogy nem tud sokat a nagyvilágról (udvariaskodás nélkül egyszerűen buta), hogy időnként bicskanyitogatóan nagyképű, hogy innen nézve néha tényleg nevetségesen naiv..., de hite Istenben, magában, a családban és a hazájában tiszteletre méltó. Kitartó, a nulláról is össze tudja kaparni magát, fantasztikusan hat személyes jelenléte az emberekre, ráérez a problémáikra.
Végül rájön, csak akkor van esélye, ha saját maga lesz újra. Ide Európába abban az időben szinte kizárólag a nevetséges imázsa jutott el. Nem is nagyon érthettük, hogy került egyáltalán ebbe a pozícióba. A filmet nézve megértettem. Megértettem, milyen élmény sok szülőnek látni egy sorstársat kilépni a reflektorfénybe Down-kóros gyermekével. Hallani, hogy azt üzeni, ha ránk szavaztok, van küldetésünk, a különleges gyermekek különleges ellátásáért fogok küzdeni.
Sok nőnek önmagában reményt ad, hogy végre pozitív mintát láthat, egy anyát a hatalom közelében. Nekik nem az számított, mennyit ért Sarah a külpolitikához, a monetáris helyzethez. Sokkal fontosabbat tett, személyesen szólította meg őket, megértette a problémáikat, s végül is egy volt közülük: kisvárosi, tudatlan, sokgyerekes anyuka. Aki sokra vitte.
Julianne Moore alakítása rendkívüli, nem csak azért, mert megszólalásig hasonlít a valódi Sarah-hoz, de gesztusai, mozdulatai, mimikája tökéletesen hitelesek. Egy asszony pokoljárása, fénylő csúcsokkal, rettenetesen megalázó mélyrepülésekkel. Nem tudtam nem átérezni annak a szörnyűségét, amikor az embernek szembesülnie kell saját korlátaival. Rettenetes lehet nap mint nap végignézni a kegyetlen paródiákat saját magáról a tévében, s közben tudni, igazuk van. Woody Harrelson és Ed Harris szintén zseniálisak, Jay Roach filmje nem véletlenül érdemelt tizenkét Emmy-jelölést.
Ráadásul van aktualitása is. Egyszer csak eljön a pillanat, amikor Magyarország felébred Csipkerózsika-rémálmából, és rájön, szüksége van egy valódi, gondolkodó, értékelvű ellenzékre. Ahol szükség lesz egy vezetőre. Hitem szerint egy nőre. Kezdhetnénk a castingot. Nem kell kapkodni (mint a filmben), szépen végig kell venni pontról pontra az elvárásokat. Aztán jöhet a stylist, a fodrász, a beszédtanár, a külpolitikai, pénzügyi, egészségügyi szakértőcsapat. Találni kell hiteles személyes üzenetet, ami a jelölt szívéhez közel áll. Tudnia kell, hogy a jelöltség először munka, sok munka, nincs ott a család, a barátok. Idegeneket kell meggyőzni, legalább arról, hogy van közös témánk, van miről beszélnünk. Strapabírónak kell lenni, tudni kell elviselni a magánélet eltűnését, a nevetségessé tételt, a sértéseket. Végül, de nem utolsósorban a jelölt legyen szuggesztív, mert anélkül hiábavaló az egész.
Értékelés: Nagyon jó, sőt kiváló film. Politikusoknak, jövőbeli politikusoknak, (most még) civil aktivistáknak kötelező. Roppant tanulságos.
