Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesevilág, nem is messze, csak itt a szomszédban, közös kis monarchiánk csodafővárosában, Bécsben.... Békében éltek itt osztrákok, zsidók, magyarok, olaszok és mindenféle népek, tombolt a béke és a szecesszió a századfordulón. Már a polgárok, sőt a zsidó polgárok is lehettek gazdagok, és ez a (véletlenül sem kis)polgáriság többnyire egyáltalán nem jelentett puszta dőzsölést, értelmetlen költekezést, felesleges rongyrázást.
Jelentette viszont a műveltség, a nyelvtudás, a művészet értékelését, művelését, s nem utolsó sorban támogatását, pártolását. 
Micsoda nevek: Mahler, Schönberg, Brahms, Richard Strauss, Mucha, (minálunk: Rippl Rónai, Vaszary), Klimt.... Klimt csodás arany asszonyai, és mind között a legkülönlegesebb, Adele. Egy gazdag bécsi bankár lánya, majd a cukorgyáros cseh-osztrák Ferdinand Bloch felesége, az elkötelezett műpártoló, a zsidó Adele Bloch-Bauer. Az egyetlen, akiről Klimt két portrét is festett, egyet (a híresebbiket) 1903-ban, egyet pedig 1912-ben. A Hölgy aranyban hosszú évtizedekre Klimt, a Bloch-Bauer família, majd Bécs aranykorának szimbóluma lett. Adele halála (1925) után a festmény egészen az Anschluss-ig a Bloch-Bauer család palotájának falán lógott. 1938-ban a nácik lefoglalták, majd az osztrák állam 1941-ben "visszaszerezte", és a Belvedere-palotában állította ki. Mintha az övé lenne. Mintha nem vették volna el jogos tulajdonosától. Mintha nem élne családtag, akinek vissza lehetne adni. Pedig élt, egy unokahúg Amerikában, Maria Altmann. A család kevés túlélőinek egyike, az egyetlen jogos örökös.
Maria Bloch 1937-ben, huszonegy évesen ment feleségül Fritz (Friedrich) Altmann operaénekeshez. Mézesheteik, hónapjaik nem tartottak sokáig. A nácik bevonulása után Fritz-et szinte azonnal letartóztatták és Dachauba hurcolták, ezzel zsarolva Angliában élő bátyját, Bernhardot, hogy jól prosperáló texilipari érdekeltségeiket "adományozza" a német államnak. Ez ügyben Marianak személyesen kellett Berlinbe utaznia, hogy elintézze az Altmann vagyon átírását... A táborból ugyan kiengedték Fritzet, de a házaspár továbbra is szigorú házi őrizetben maradt. Végül egy egészen elképesztően kalandos úton sikerült először Hollandiába, majd Nagy-Britanniába, végül az USA-ba szökniük. 1942-ben érkeztek meg Kaliforniába, ahol Fritz mérnökként talált állást a Lockheed Aircraft-nál, miközben testvére, Bernhard újraindította textilüzletét Liverpoolban. Marianak azonban semmilyen képesítése, szakmája nem volt. Sógora küldött neki egy kasmír kardigánt, tegyen próbát vele Amerikában, hátha ott is megkedvelik ezt az igen finom anyagot. Maria először Los Angelesben, a Beverly Hillsen próbálkozott az új különlegességgel, majd a sikert látva megnyitotta saját üzletét. 
Felnevelt négy gyereket, felépített egy új, sikeres életet, majd eltemette férjét, de sosem felejtette a veszteséget. Nem lehet elfelejteni gyerekkort, családot, hazát, nem lehet elfelejteni, ha az embernek menekülnie kell, hátrahagyva mindent és mindenkit, aki fontos. Értékeket, házat, ékszereket, festményeket, fotóalbumot, emlékkönyvet, préselt virágot, az első szerelmes levelet, az első báli ruhát, a nagymama receptes füzetét. Cipőket, ruhákat, kedvenc hajszalagot, papa (Stradivari) csellóját, nagynéni gyémánt nyakékét, az első rajzokat. Édesanyát, testvért, apukát, barátnőt, nagybácsit.... Ki gondolja, hogy ha csak nincs valaki életveszélyben, mindezt könnyedén hátrahagyva szel át kontinenseket egy jobb élet reményében? Ki gondolja, hogy a nagy idegenben elért biztonságos élet kárpótolni tudja valaha is ezt a veszteséget? Ki gondolja, hogy mert valaki más kultúrából érkezik menekültként, nem akarja szorgalmas munkával az új világban is megteremteni magának legalább az új fajta boldogságot?
Maria Altmannak nyolcvankét éves korára adta meg a sors a lehetőséget, hogy valamit visszakapjon - sokak helyett és nevében. Meg kellett küzdenie az osztrák állam gőgjével, a nemzetközi jogrendszerrel, és nem utolsósorban a saját démonaival, az újra átélt megaláztatásokkal.
A filmről akartam írni. Arról, micsoda fantasztikus színésznő Helen Mirren, mennyire jól ellensúlyozza Ryan Reynolds (a tőle megszokott) igencsak közepes alakítását. Arról, mennyire jól adagolta Simon Curtis az érzelmes, humoros, kalandos, didaktikus, tárgyalótermi krimis, háborús, drámai elemeket. Arról, milyen fontos, hogy ez megtörtént, megtörténhetett, mekkora társadalmi harc van amögött, hogy Ausztria lassan helyére tudta tenni saját szerepét a II. Világháborúban. Végül arról, milyen fontos lenne nekünk magyaroknak is végre tükörbe néznünk, (többek között) a Holokauszt kapcsán.
De a mai helyzetben hirtelen fontosabb lett Maria Altmann személyes sorsa. Fontosabb lett a párhuzam, még akkor is, ha sokan nem akarják látni. Azok a menekülők, akik most érkeznek hozzánk, nagyon hasonló helyzetben vannak, mint ő volt. Nincs választásuk. Nem ők akarták ezt a sorsot. Nem tudnak otthon tenni ellene. Nincs erő, aki kiállna mellettük a gonosz ellen, legalábbis pillanatnyilag. De nekik még van lehetőségük, pénzük, hogy fussanak. Van akaratuk, fiatalságuk, életerejük, hogy újrakezdjék. És igen, nagy az esély rá, hogy mire egy jobb világ jön el a hazájukban, ők már egy másik világban felépítik az új életüket. És már nem mennek vissza. De mindig azt fogják kívánni, bárcsak maradhattak volna. Mindegy honnan, hová, Afrikából, Szíriából, vagy Koszovóból Európa felé, vagy onnan tovább Amerika, Ausztrália földjére.
Ha nem muszáj, senki sem választja az itthon, vagy otthon dilemmáját.
Értékelés (a filmről, természetesen): igazán szórakoztató, a szó pozitív értelmében. A nehéz téma ellenére izgalmas, nem túl nyomasztó, de maradandó élmény.
U.I. Még játsszák pár moziban. Aki nem látta, feltétlenül ajánlom, kár kihagyni.
