Azt hiszem, többször bevallottam már: nem vagyok kifejezetten egy musical-rajongó, de azért nálam is vannak kivételek...
Egyfelől kislánykorom egyik nagy kedvence volt az 1964-es, George Cukor-rendezte meseszép filmmusical Audrey Hepburnnel a főszerepben, másfelől ha musical-rajongó nem is, de Alföldi-rajongó mindenképpen vagyok - évek óta vártam az alkalomra, hogy végre megnézhessem őt Henry Higgins-ként.
Persze voltak fenntartásaim. Fel tudja-e venni ma a versenyt egy budapesti színház a híres Broadway-sikerrel, vagy még inkább a nyolc Oscarral jutalmazott hollywoodi produkcióval? Mennyire élők ma Frederick Loewe fülbemászó dallamai? Szerethető-e egy olyan mese, ami sok ponton szembe megy a mai férfi-nő kapcsolatok megközelítésével? Ráadásul megtudtam, nem is a vágyott Tompos Kátya-Alföldi párost fogjuk látni... Gyorsan leszögezem: igen, igen és igen.
Kezdjük talán a mesével. Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy király (és szobrász) Cipruson, Pügmalion. Mivel a sziget feslett erkölcsű leányait-asszonyait, s miattuk a nőket utálatosnak találta, nem nősült meg. Ám elefántcsontból kifaragta a gyönyörűséges Galátea szobrát. Csókokkal, öleléssel, ajándékokkal halmozta el a szobrot, végül annyira beleszeretett saját teremtményébe, hogy arra kérte Aphroditét, keltse életre művét. Az istennő ellágyult a kitartó szerelem, és a felé áradó imádságok láttán, életet lehet a hideg szoborba, s megáldotta Pügmalion és Galátea frigyét. Legalábbis Ovidius szerint....
A történet számos művészt megihletett, G.B. Shaw Pygmalion című drámáját 1913-ban mutatták be. 1938-ban a drámát megfilmesítették, Higgins professzor szerepében Leslie Howarddal. 1956-ban született meg a dráma musical verziója, azonnal óriási sikert aratott a Broadway-n Julie Andrews-zal és Rex Harrisonnal. Ám a műfaj nem bírta el Shaw darabjának befejezését, Elizának egy romantikus, szerelmes darabban nem lehetett más választása, mint Higgins professzor - ez az a pont, ahol furcsa módon a jóval korábbi, eredeti dráma sokkal modernebb és progresszívebb, mint a musical. Hollywood ezt a hepiendet vitte tovább, sokunk (korábban) kedvence, a Micsoda nő!, Richard Gere-rel és Julia Roberts-szel: Edward a filmben nem elismert tudós, hanem milliárdos üzletember, Vivian már nem a virágait, hanem magát árulja. Itt is van lovaspóló verseny, ráadásnak opera, ám ez a lány a film végén azt is kimondja, mit vár a férfitól: romantikus megmentést (lánykérést).
A Centrál Színház nagyrészt megőrizte az eredeti musical hangulatát, külsőségeiben és üzeneteit tekintve is. A nem túl nagy méretű színpadot Bagossy Levente rendkívül ötletes, korhű, könnyen átalakítható díszlete maximálisan kihasználja. Szakács Györgyi jelmezei szintén a korhűség jegyében születtek, a szereplők ruhája épp annyira koszos, csillogó, elegáns, vagy éppen unalmas, mint amit a karakter megkíván. A tánckar remek és szórakoztató, a színészek nem csak prózában, de dalolva is profik, a zenekar remekül működik együtt velük.
Pickering szerepében Cserna Antal szépen egyensúlyoz a megértő, emberséges, leereszkedően kedves, de azért az összekacsintós férfiklub-tag prototípusának szűk keretei között. Borbás Gabi engem már a hangjával lenyűgöz, kevés eszközzel is hitelesen alakítja a pikírt, sznob, nagyvilági dáma szerepét, miközben nála a lenéző udvariasság hihetően átalakul egy, a férfiakra (akár a saját fiára is) kritkusan tekintő összefogássá. Magyar Attila Alfred Doolittle-ként vicces és szerethető, időnként már-már parodisztikus, de még éppen nem ízléstelen.
Mindemellett azért a nézők egy jelentős része (én magam biztosan) mégiscsak a két főszereplő, és a varázslatos dallamok miatt fizeti ki a borsos jegyárakat. Amint már írtam, először csalódottan vettük tudomásul, hogy Tompos Kátya - sok kritikus szerint lenyűgöző - alakítása helyett Ágoston Katalint fogjuk látni, bár tehetségének nem sokkal korábban tanúi lehettünk Szegeden, a West Side Story-ban. És amennyire nem láttam értelmét az akcentus erőltetésének ott, annyira jól működött az alakításában a szleng itt. (Megkockáztatom, a My Fair Lady adhatta az ötletet Alföldinek, hogy beépítse a szegedi rendezésbe az akcentust.) Ágoston Katalin remek énekesnő, és nem kevésbé jó színésznő - szinte mindent elhittem neki. Hogy szegény, törékeny, műveletlen, ordenáré, de a ragacsos-koszos felszín alatt érzékeny, sebezhető, öntudatos, szorgalmas, szerethető lény. Olyan ember, akinek fontos a család, a tisztelet, a becsület. A fejlődés.
Alföldi Róbert pedig lubickolt Higgins professzor szerepében. A csillagok állása minden szempontból ideális: Alföldi kora, érettsége, színészi és emberi kvalitásai, önismerete, játékossága, mindezek egyidejű jelenléte hozza létre ezt a remekbe szabott alakítást. Alföldi minden, ami Higgings: szigorú, lehengerlő, magabiztos, pökhendi, önző. Emellett viszont okos, szórakoztató, állhatatos, őszinte. És amit csak néha mutat meg: gyerekes, hisztis, követelőző, megszeppent, magányos. Őszintén értem, Eliza hogy tud beleszeretni ebbe a sziporkázó, magabiztos, elegáns, könnyed férfiba, hogy aztán őszintén ne értsem, miért nem tud nemet mondani ennek az önző, követelőző, érzéketlen fráternek.
Puskás Tamás nem kockáztatott. Ezzel a hagyományos rendezéssel, a komoly sztárokkal, a minden részletre odafigyelő díszlettel és jelmezekkel, a meglepően nagy létszámú és látványosan jó táncos-énekes szereplőgárdával, ráadásul profi rendezéssel nem lehet melléfogni. A darab szórakoztató, látványos, helyenként őszintén elvarázsol.
És mégis, felmerül a kérdés: a szöveg mérsékelt, de jól eltalált modernizálása mellett nem lehetett volna többet mondani erről a napjainkban meglehetősen felkapott és érzékeny témáról? Vagy éppen ezt érezte a rendező - és egyben színházigazgató - túl kockázatosnak?
Nekem kicsit hiányzott az "az vóna csudijó", vagy a "lenn délen édes éjen édent remélsz", de értem, néha változtatni kell. Viszont ennél azért fontosabb kérdés lenne, hogy miért választ egy nő olyan férfit, aki rendre megalázza, az érzéseit semmibe veszi, tárgyként kezeli. Aki kizárólag akkor mutat megbánást, ígér fűt-fát, amikor a nő megpróbál elszakadni. Látom magam előtt a zárójelenet kimerevített képét: bár Alföldi van fizakailag alacsonyabban és Ágoston Kati magasodik felette győztesen, Alföldi pillantása a zsákmányt megszerző ragadozóé. Hiába kacsint vissza ránk Eliza, ha nem hagyjuk magunkat teljesen elandalítani, azért tudjuk, Higgins nem fog megváltozni. A Higginsek, Edwardok, körülrajongott királyfik nem szoktak megváltozni. És talán éppen ezt szeretjük ezekben a történetekben, ezért lett a My Fair Lady, vagy Micsoda nő! sokkal nagyobb siker, mint a Pygmalion. Újra és újra beleesünk ugyanabba a csapdába, folyton elhitetjük magunkkal, hogy igenis léteznek csodák, igenis meg tud változni valaki csupán a mi személyes varázsunktól. Ha eddig nem sikerült, akkor se adjuk fel, ha ügyesebben csináljuk, akkor működni fog. Akkor nem kell a valósággal szembesülnünk. Végtére is ezt szeretjük a mesékben, nem?
Értékelés: rendkívül profi, hibátlan, sziporkázó előadás, kevés kockázatvállalással. Mindenképpen ajánlom, minden szempontból "csudijó", boldogabb, könnyedebb hangulatban lépünk ki a színházból, mint ahogyan érkeztünk, s manapság ez nem kevés. De azért az első lelkesedés után tegyük fel magunknak a kérdést, mennyi idő allatt csinál majd ez az érzelmileg éretlen, idősödő, hatalmaskodó pasas ebből a kedves, tiszta, érzékeny, okos lányból egy számító, gonosz házisárkányt, vagy egy megfélemlített, depressziós háziszolgát...
