1937, Zwickau, Elfajzott művészet kiállítás. A kis Kurt Barnert (Cai Cohrs) unokanővérével, Elisabeth-tel (Saskia Rosendahl) hallgatja a hivatalos tárlatvezető Hitlert idéző szavait: „Ha ezek az úgynevezett »művészek« valóban így látják a dolgokat, tehát hisznek abban, amit ábrázolnak, akkor csak azt kellene megvizsgálni, hogy szembajuk vajon mechanikus úton vagy öröklés nyomán jött-e létre.”
Florian Henckel von Donnersmarck több mint háromórás, a 20. század legsötétebb korszakát felölelő filmjének hossza, elcsépeltnek tűnő témája ("már megint egy háborús, nácizós-komcsizós film"...) elsőre elrettentő lehetne, de nekem ilyen gyorsan három óra tán még sosem telt el moziban. Bár vállaltan nem életrajzi film a Mű szerző nélkül, mégis egyértelműen az ismert német festőművész, Gerhard Richter életét, s ezen keresztül Németország fájdalmas és nehezen feldolgozható három évtizedes történetét dolgozza fel, egy sajátosan személyes nézőpontból.
/Gerhard Richter: Tante Marianne/
Kurt imádott unokanővére mentális problémái miatt a híres-hírhedt nőgyógyásznak és a tiszta árja vérvonal védelmezőjének, az elkötelezett nemzetiszocialista Seeband professzornak (Sebastian Koch) a rendelőjében kapja meg halálos ítéletét előbb mint szaporodásra képes nő, majd mint ember; a család többi tagja "csak" az átlagos német veszteségeket szenvedi el: a nácik mellett nem eléggé elkötelezett munkanélküli apa, fronton elesett fiak, lebombázott nők és gyerekek.
Kurt (Tom Schilling) mindezt túléli, s együtt nő fel a fiatal NDK-val. Saját családi tragédiái és vasmarokkal kényszerpályán tartott művészi karrierje együtt ébresztik rá: menni kell. Még éppen időben, a fal építése előtti utolsó pillanatban sikerül szerelmével, Ellie-vel (Paula Beer) együtt először Nyugat-Berlinbe, majd a kortárs német képzőművészet fellegvárába, Düsseldorfba menekülnie. Kurt számára a szocialista realizmus lélekölő béklyóitól való szabadulás és a teljes művészi szabadságban rejlő lehetőségek végtelen tárháza egyszerre hoz euforikus örömöt és végtelenül nyomasztó alkotói válságot.
Míg a film első harmadában a náci Németország sterilen kegyetlen, dehumanizált világa rajzolódik ki előttünk egy kisgyermek ártatlan szemén keresztül; a második harmadban a szocialista Kelet-Németország uniformizált, egyéniségektől mentes, hazug ideákon nyugvó látszat-humanitása darálja be a fiatalok többségét; az utolsó harmad azt mutatja meg, a szabadság önmagában csak lehetőség, valódi gondolatok, komoly munka és őszinteség nélkül csupán felszínes, olcsó sikert teremt. Ne fordítsd el a tekinteted, suttogta és sikoltotta Elisabeth a kis Kurtnak, miközben elhurcolták. Ő pedig végre nem fordítja el a tekintetét, hogy megtalálja azt a képi világot, aminek alapvetése: az igazság mindig szép.
Donnersmarck filmje minden felesleges túlzástól, horrorisztikus látványelemtől mentes dráma szeretetről, szerelemről, művészetről, történelemről, politikáról és mindezek összefüggéseiről. Bár a cím azt sugallja, a főszereplő is azt mondja: létezhet mű szerző, szerzői látásmód, választás, döntés nélkül, az "én" kizárható, mégis jól tudjuk, nincs hiteles mű személyes érintettség, kitárulkozás, sajátos transzformáció nélkül.
Gyönyörű, szinte poétikus látványvilága, puha fényei; minden apró részletében korhű díszlete, jelmezei; lenyűgözően hiteles színészi alakításai; rendkívül jó eltalált dinamikája - éppen ott gyorsulnak-lassulnak az események, ahol kell, épp annyi humor és szeretet fűszerezi a tragédiákat, amitől az élet elviselhetőnek, sőt néha boldognak tűnik -; kiemelkedően szép és illeszkedő zenéje (Max Richter); az emberi kapcsolatok sokszínűsége; s nem utolsó sorban a profi, a feszültséget mindvégig fenntartó történetmesélés teszik Donnersmarck alkotását kihagyhatatlanná.
Értékelés: muszáj megnézni. Egy szerteágazó, világégésen és diktatúrákon átívelő, hihetetlenül izgalmas történelmi thriller, emellett lebilincselő fejlődéstörténet olyan mellékszereplőkkel és -szálakkal, amik önmagukban is külön filmeket érdemelnének: a minden egymást követő, elnyomó hatalommal száz százalékig azonosulni tudó, önimádó professzor, aki saját lányát is feláldozná vélt igazsága oltárán; vagy Kurt édesapja, a túlélés és családja érdekében folyamatosan megalkuvó, saját igazságát megtagadó, s éppen ezért kudarcra ítélt kisember; a művészek közössége, a féltékenység, inspiráció és csodálat furcsa elegyében létrejövő sajátos kapcsolatok... Néztem volna még.