George Gershwin (született: Jacob Bruskin Gershowitz) zeneszerző, egy - a kisebbségi lét számos borzalmát megélt - menekült litván-zsidó család fia 1935-ben jazz-operát írt a déli államokban élő elnyomott rabszolga-leszármazottakról. A Porgy és Bess-nek - számos okból kifolyólag - sem a bemutatás idején, sem később nem sikerült egyértelmű, botrány- vagy kritikamentes darabbá válnia, annak ellenére, hogy a közönség folyamatos telt házakkal hálálja meg színpadra állítását.
A Magyar Állami Operaház a maga részéről mindent megtett a hagyomány folytatásáért, egyfelől jogi és elméleti összeütközésbe keveredvén a Gershwin-örökség kezelőivel (az opera csak fekete énekesekkel adható elő ugyanis), sikerült engedélyek és legális kották nélkül bemutatni idén a darabot (a tavalyi bemutató legalábbis kérdéses e tekintetben); másfelől egy olyan rendezésben állították színpadra, amelynek üzenete az eredeti darabhoz képest vagy ellentétes, vagy félreérthető, vagy számomra értelmezhetetlen.
Furcsa, letisztult, szinte sterilen minimalista térbe érkezünk - és az előadás alatt ez a díszlet nem is változik. Mintha egy elhagyatott repülőtéri csarnokban lennénk. Kényelmetlen várótermi székek, szabadon használható zongora, szigorú oszlopsorok, derékszögek és párhuzamosok, szikkadt-sárga díszpálmák, geometrikusan mintázott falsík gömblámpákkal... A függöny felhúzásával életre kelő szereplők tarka-barka göncei, a harsány minták, bő nadrágok, rojtos-virágos ruhák, fejpántok, raszta frizurák a 70-es éveket idézik - bár a rendező, Almási-Tóth András szerint inkább a Katrina hurrikán (2005) otthontalanná vált áldozatainak kívánnak emléket állítani, akik azonban - a fellépő énekesekkel szemben - bőrszínüket és származásukat tekintve nyilvánvalóan a lehető legszínesebb skálán mozogtak, s vélhetőleg pont nem bundákban és nagykabátokban jártak a 40 fokban. Ám ezt a koncepciót látszanak erősíteni a tér rendezésében állandó szerepet kapó matracok, vagy az élelmiszer-segély feliratú kartondobozok.
Ám az Erkel színpadán a szereplők mind fehérek, kivéve a detektívet (Kálid Artúr) és az őt kísérő rendőrt (Dr. Marcelo Cake-Baly). Ha jóhiszemű vagyok, ez csak egy játékos utalás az örökösök vitatott előírásaira, de ha akarom, egy kifordított világ üzenetét hordozzák. Egy olyan világét, ahol a fehérek kénytelenek menekülni az Afrika felől hódító migráns-hatalom elől, ahol csak a Jézusba vetett hit nyújt vigaszt a pénznek vagy más isteneknek hódoló hatalom elnyomása alatt ...
Pedig adta volna magát egy releváns, magyar viszonylatban is jól értelmezhető adaptáció. Egy mélyszegénységben élő kisebbség kiszolgáltatva a helyzetének, a hatalomnak és saját visszahúzó erőinek: a bűnözőknek, az uzsorásoknak, a szerencsejátékoknak, a lánykereskedőknek, az alkoholnak és az utóbbi években az olcsó és halálos dizájner drogoknak. Egy magyarországi kisebbség saját nyelvvel, zenével, törvényekkel, szokásokkal, babonákkal, vallásos és nagycsaládi kötődéssel, erős szenvedélyekkel és színekkel. Talán ebből az irányból megközelítve az operát - egy, az eredetihez hasonló, ám speciális kelet-európai probléma felvetésével - a jogtulajdonosokkal való megegyezés is nagyobb eséllyel jött volna létre. (Ehhez persze rendkívül nagy érzékenységre és manapság nem túl divatos bátorságra lenne szükség.)
De térjünk vissza a valósághoz. Almási-Tóth saját bevallása szerint misztériumjátékként, vagy szcenírozott oratóriumként rendezte meg az operát, de nekem nem állt össze koherens egésszé a darab. Nem tudjuk, valójában kik ezek az emberek, mi köti őket össze; nem értjük, Porgy miért lenne "koldus kripli", mitől lesz szimbóluma a hátrányos helyzetűek közt is legszerencsétlenebbeknek, amikor csak egy vékonyka mankót használ, de időnként azt is eldobja és táncra perdül. Miért ne választhatná ezt a férfit bármelyik nő - hisz testi tökéletlensége elhanyagolható -, hacsak nem túlzott naivitása, odaadása, jósága, hite miatt lett kevéssé népszerű a kapós rosszfiúkhoz képest. Bakonyi Marcell Porgy-ja legalábbis túl fiatal, túl jóképű, túl egészséges, túl munkabíró. Tulajdonképpen ami hangilag hiányzik belőle - a baritonja szép, de a basszus sajnos vékonyka -, az jót tesz a szerepformálásnak: ez a Porgy inkább élhetetlen, gyámoltalan, introvertált antihős, aki sokkal kevésbé harcol a szeretett nőért, mint inkább csak kihasználja az adódó lehetőségeket.
Sáfár Orsolya Bess-e vérbő álomnő helyett amolyan trendi módra dögös, kislányosan szexi, kissé nyafka rosszlány. Hangilag rendben van, szex-, alkohol-, drogfüggőként színészileg is hiteles, sajnos épp a Porgy-val közös jeleneteiben laposodik el, mintha ő sem tudna mit kezdeni ezzel a halvérű látszat-szerencsétlennel. Tulajdonképpen teljesen megértem, hogy Szemerédy Károly egyszerűen lenyűgöző Crown-jának képtelen ellenállni. Szemerédy hangja, megjelenése, delejező macsósága megkérdőjelezhetetlen.
László Boldizsár Sporting Lifeként szemmel láthatóan lubickol a színpadon, rendkívül élvezi a csábító rosszfiú szerepében rejlő lehetőségeket. Megmutathatja egy új, játékos-humoros-gunyoros arcát, megcsillogtathatja trombita-tudását - kár, hogy ezen a ponton az előadás végképp elkezd musical-lé válni. Van itt minden: hippik a Hair-ből, elpantomimezett kettősök, Sporting Life, mint hamisítatlan Macskák-szereplő, Porgy és Bess ágyba hanyatlásakor pedig a díszletet beborítja a szerelem magenta-rózsaszínje. Az arany "csodaport" nem felszippantják, hanem szétfújják, végül kézzel fogható, neonba foglalt ember nagyságú angyalt is kapunk ÍGÉRET felirattal - üzenjen ez bármit is azon kívül, hogy mindenki az Ígéret Földjére vágyik.
Fodor Beatrix hangja szépséges, telt és erős, hálás vagyok ezért a Summertime-ért. Clara-ja hiteles és megható, egyszerre nőies, ártatlan és szerelmes. Fodor Gabriella Serenaként kevésbé átütő, bár az áriái szépen szóltak - rémes angol kiejtéssel. A hölgyek között ezen az estén nálam Szántó Andrea, mint Maria diadalmaskodott. Gyönyörű mezzójának nemcsak mélysége, de különleges színei vannak, ráadásul minden mozdulatát, arcrezdülését elhittem. Sajnos az urak némelyike helyenként elvesztette a ritmust, és a Dénes János vezényelte zenekarról is maximum a korrekt jelző mondható el.
Értékelés: mindenképpen érdemes megnézni. Gershwin dallamai megunhatatlanok, ritkán hallhatóak élőben, az előadást pedig nem árt, ha mindenki maga térképezi fel. Azért szívesen kapnék választ pár kérdésre: Mit jelképez a hol világító, hol kihunyó, hol beengedett, hol felhúzott óriási színes majdnem-gömb? Mit szimbolizál a bezuhanó döglött sirály (azon felül, ami a szövegből tudható, hogy Jake hajójával, a Seagull-al tengerbe veszett)? Miért mászkál Bess a hőségre panaszkodva egy ocelot-bundában? Mi a szerepe a Charleston SC táblának a színpad jobb oldalán? Szegény menekülteknek focicsapata is van? Mit akar a giccses angyal kitárt szárnyaival és hamis ígéretével? És legfőképp, karakteres mondanivaló, kiemelkedő zenei-hangi teljesítmény nélkül megéri-e a nemzetközi botrány?
