Nyári délután, a városban elviselhetetlen hőség, párolgó aszfalt, moccanatlanul rezgő, oxigénhiányos levegő, izzadságfoltos bárányfelhők, kegyetlenséget sugárzó kék ég. Menedékem egy mozi a nagyvárosi dzsungel közepén, hívogatóan felújított hűs oázis, bársonyosan sötét magányos rejtekhely. Szó sem lehet könnyed nyári szórakozásról, napfényes tengerparti romantikáról, a mai filmem legyen borzongató, mélyhűtött dráma, de legalább a tömegeket távol tartó, nehezen megfejthető Kemény Dió.
Paolo Genovese filmje ideális választás. A kritikák szerint sokkal kevésbé közönségfilm, mint a Teljesen idegenek volt, ráadásul a rendező nem adott hozzá igazi megfejtést sem. Bár a film látszólag létező helyen, létező emberekkel, egy létező társadalomban játszódik, nekem mégis inkább egy szürreális, középkori misztikus dráma hangulatát idézi.
Valahol Olaszországban, talán Rómában, üldögél egy teljesen jellegtelen, hétköznapi, se nem szép, se nem csúnya férfiember egy hol étteremnek, hol kávézónak, hol éjszakai zenés bárnak tűnő helyen - melynek neve frappánsan The Place (A Hely). Nyitáskor már, és záráskor még ott van, mintha az éjszakát is ott töltené, ugyanazon a széken, ugyanannál az asztalnál. Sosem áll fel. Nem megy pisilni, nem sétál a pulthoz, nem indul haza. Csak ül, és várja az ügyfeleket, fáradtan, csalódottan, örömtelenül. Mint egy kiégett ügyfélszolgálatos, akit nem érdekelnek a kérelmezők lelki problémái, aki nem tudja az okokat, a miérteket, csupán ismerteti a véget nem érően érkező kliensekkel a szabályokat és az árakat. S miközben az átlagos vendégek jönnek-mennek, hol esznek, hol buliznak, hol csak újságot olvasgatnak a kávéjuk mellett, a Férfi, úgy is mint Ügyintéző (Valeria Mastandrea) meghallgatja az igényeket, felcsapja titokzatos nagykönyvét, és kirója a feladatokat.
Van akinek a Nagykönyv gyilkosságot, van akinek védelmezést ír elő. Van akinek bombát kellene robbantania, másnak betörést végrehajtania, de olyan is van, akinek egy boldog házasságot kell felbomlasztania. Néha érthetetlenül és aránytalanul nagy az ár a kérésért cserébe, máskor bár el nem fogadjuk, de gondolatban rábólintunk: boldogságért boldogság, életért élet, talán ez így arányos.
Sorjáznak a történetek, s miközben próbálunk távolságot tartani, filozofikusan értékelni a morális döntések súlyát, hipotetikus felnőttmeseként nézni a filmet, egyre inkább beszippant az érzés: fel kellene ébredni ebből a csatakos rémálomból, ahol mindenre van megoldás. Csakhogy az ár többnyire embertelen, kegyetlen, visszataszító, vagy éppen megoldhatatlan. Kudarcra vagyunk ítélve. Ha megfizetjük, azért, ha nem, azért.
Ráadásul sokszor olyan értelmetlennek, feleslegesnek, vagy éppen képtelenségnek tűnőek ezek a kérések. Hogyan is lehetne visszafordítani az Alzheimer-kórt? Mi értelme egy címlaplánnyal töltendő éjszakát vágyni ilyen árakon? Miért akar egy nő mindenáron "szebb" lenni - egyáltalán milyen lenne az a szebb? Miért kell extrém segítség ahhoz, hogy valaki találkozzon a fiával, másvalaki épp ellenkezőleg, sose lássa többé az apját? Mégis milyen külső segítségtől várjuk, hogy a férjünk jobban szeressen? Milyen mértékű erőszak lehet megfelelő ár azért, hogy visszanyerjük a látásunkat, vagy megmentsük egy szerettünk életét? Ha elvesztett hitünk visszaszerzéséért ártatlanságunkkal kell fizetnünk, vajon észrevesszük-e az ajándékot, amit közben kapunk? Akkor vagyunk-e igazán vakok, amikor nem látunk, vagy akkor, amikor nem ismerjük fel érzéseinket? Tudatosítjuk-e magunkban, hogy a halogatás, a nem cselekvés, az elfordulás milyen gyakran okoz tragédiákat? Mennyit ér nekünk szerelmünk, életünk párja, gyermekünk jólléte, és hány ember boldogságát, életét lennénk hajlandóak ezért feláldozni? Legfőképpen, értük tesszük, vagy magunkért?
Miközben a furcsa kérések és fizetségek kusza szövevénye szép lassan kerek történetekké formálódott, s én egyre jobban belemerültem a szereplők hétköznapi drámáiba, egyfolytában ott motoszkált fejemben a gondolat: hogyan fogja Genovese ezt a modern Faust-drámát lezárni? Mi lesz a megoldás, előlép-e a Sátán, vagy valaki más? Ha a film végét nem is, de azt elárulhatom, a befejezés méltó a film egészéhez.
Értékelés: remek. Nem állítom, hogy minden történet, vagy karakter egyforma színvonalú, illetve erősségű, de ez a film szinte minden olyan morális, húsba vágó, fájdalmas témát érint közvetlenül, vagy távoli asszociációkkal, ami a 21. emberének (is) mindennapjait uralja. Szerelem, család, erőszak, szexualitás, kórok és szindrómák, hit és hitetlenség, bizalom, áldozat, szépségeszmény, hűség, bántalmazás, vágy, helyes és helytelen.... Véget ér lassan a nyár, közeledik az ősz, a hűvös, az eső, a mozibajárós idő. Ezt a filmet feltétlenül ajánlom betervezni.