Veszélyes egy több mint negyven éves filmet a bevándorlók kontra befogadók témáról ma Magyarországon színpadra állítani. Könnyen engedhet a rendező az aktualizálás-korszerűsítés csábításának. Fassbinder 1974-es filmje azonban a maga egyszerűségében, tisztaságában nem szorul trendi, 21. századi csomagolásra - üzenete éppen elég érthető komolyabb változtatások nélkül is.
Sőt, a darab ereje éppen abban rejlik, hogy azok a 44 éves mondatok minden különösebb változtatás nélkül mennyire rímelnek napjaink közbeszédére. De ehhez kell egy - tőle szokatlanul - finom kézzel irányító rendező (Alföldi Róbert), egy alázatos díszlettervező (Tihanyi Ildi), egy értő szemű jelmeztervező (Nagy Fruzsina) és Ugrai István, aki a darabot színpadra állította. Valamint kell sok tehetséges színész.
Legfőképpen Emmi, a hatvanas, kissé elhasznált, magányos főszereplő megformálására. Hernádi Judit végre megmutatta számomra eddig ismeretlen arcát, hitelesen hozta az egyszerű, fásult, beletörődően öregedő asszony figuráját. Szerencsére akkor sem alakult át csábító szirénné, amikor hirtelen és váratlanul elragadta egy tornádó, Ali, a marokkói vendégmunkás (Bányai Kelemen Barna) személyében. Emmi egy esős estén munkából hazafelé menet betéved egy bárba. A bár vendégmunkások törzshelye, talán a kiszűrődő furcsa arab zene vonzza be Emmit. Kispolgári öltözéke, nejlon esőkendője, bocsánatkérő modora, petyhüdt lénye, teljesen hétköznapi, ám a bár mikrovilágában kirívó mássága gyorsan élcelődések céltáblájává teszi. 
A pultoslány (Parti Nóra) felesleges erőfitogtatása (hisz annyival csinosabb és fiatalabb és nőbb, mint ez az ázott, szürke veréb) nem csak a nézőkben kelt ellenérzést, de Ali lovagiasságát is életre kelti. Meglepetésszerűen táncra kéri Emmit. Összekapaszkodásuk nélkülöz minden erotikát, inkább két magányos lélek elvárás- és kötelezettségmentes pillanat-szövetsége. Ali hazakíséri Emmit, aki meghívja egy kávéra, majd egy konyakra. Ali lekési az utolsó buszt, Emmi felajánlja éjszakára a kanapéját.
Kapcsolatuk szinte észrevétlenül mélyül, míg egy félreérthető szituációnak köszönhetően házasságba torkollik. Közös életük a négy fal között eleinte boldog oázis, meleg fészek, megnyugtató menedék. Ám a külvilág kíméletlenül tör be ebbe a kis törékeny és sérülékeny univerzumba. Szomszédasszonyok, munkatársnők, Emmi gyerekei, a boltos és felesége, a háziúr, a rendőr, az orvos, Ali barátai, a pultoslány, s akik meg sem jelennek a darabban: pincérek, az utca emberei, hivatalnokok, munkaadók, eladók, taxisok, fiatalok és idősek - szinte mindenki el- és megítéli őket valamiért. Egy koszos vendégmunkás?! Egy ilyen öreg nő?! Egy muszlim? Egy keresztény...?
Aztán furcsa mód, ahogy a környezet fokozatosan, a maga módján elfogadja Alit, úgy változik meg Emmi attitűdje az ellenkező irányba. Be is vallja, nem képes állandó gyűlöletben élni. Gyengül dacos ellenállása, annyira hálás az elfogadásért. Lassan átveszi környezete látásmódját, sztereotip véleményalkotását, a másság megszüntetésének, elfedésének igényét (miért akar Ali kuszkuszt enni, miért nem jó a rizses hús?!). A maga módján védi döntését, annak mozgatórugóit, méltatlan helyzetbe hozva ezzel a férfit - például, amikor hagyja, hogy a szomszédasszonyok kiéhezve tapogassák Ali izmait. Lépésről lépésre azonosul az addig elutasított előítéletekkel, azt remélve, a társadalom visszafogadja ezzel a kissé barbár, ám egyre jobban idomított társsal együtt. Kolléganői újra szóba állnak vele - boldogságában észre sem veszi, hogy velük együtt ugyanúgy rekeszti ki az új, montenegrói takarítónőt, ahogy korábban Alit és őt közösítették ki. Sőt azt sem veszi észre, a férfi mennyire szenved.
Csak akkor eszmél, amikor a férfi bevallja, megcsalta, majd hamarosan vérző gyomorfekéllyel kórházba kerül. Újbóli összekapaszkodásuk a darab végén a fel-felcsillanó remény szép szimbóluma - talán van esély megérteni egymást, talán tudnak úgy nézni egymásra eztán, hogy lássák is másikat.
A díszlet, a jelmezek, a mondatok mind a hetvenes éveket idézik. Geometrikus minták, gömbölyű műanyag lámpatestek, trapéznadrágok, miniszoknyák hosszú csizmával, otthonkák és trottőr-cipők... Barna-bézs-narancs, fáradtkék és méregzöld. Kopott bőrdzseki és kinyúlt mackóalsó, hajháló és V-pulóver. Kopott kanapé, nagymama porcelánja, szegényes külvárosi boldogság.
Hernádi Judit remekül fogta meg a szerepet. Karaktere mindvégig koherens maradt: egy józan paraszti ésszel, meleg szívvel megáldott, sokat látott, két lábbal a földön járó, dolgos özvegyasszony. Aki maga lepődik meg a legjobban élete váratlan kalandján, ám azt is azzal a sztoikus nyugalommal veszi tudomásul, majd menedzseli, mint valószínűsíthetően egész addigi életét. Hernádi eszköztelensége, halk, az elején épphogy csak suttogó hangja, visszafogott, gazdaságos mozdulatai, praktikus életszemlélete a szomszéd nénit idézi. Akit senki sem szokott észrevenni, amíg nem történik valami skandalum. Bányai Kelemen Barna Alijában semmi arabos, vagy marokkói nincsen - ami a külsejét illeti. Éppen olyan, mint bármelyik szereplő. Hihetetlen az a természetesség, ahogy végig erős akcentussal, nyelvi hibákkal beszél, ahogy pattanásig feszül a teste a megaláztatásoknál, ahogy a fájó idegvégződések elsimulnak Emmi keze nyomán, vagy éppen ahogy részegen kiengedi a gőzt. Aliban nincs semmi arabos az Átrium színpadán, hogy ő más, azt abból tudjuk, ahogyan a többiek néznek rá.
Remek ötlet volt a szomszéd öregasszonyokat, a boltos feleségét, vagy a káráló takarítónőket férfiakkal (Szatory Dávid, Mihályfi Balázs, Bercsényi Péter) eljátszatni, furcsa módon sokkal kevésbé volt parodisztikus, mintha ugyanezeket a mozdulatokat színésznők adták volna elő. Fájdalmas volt azt a sekélyes, önző, előítéletekkel teli mentalitást látni, ami úgy látszik olyan állandó, mint maga az emberiség. Fájdalmas, de most szerethető. Valahogy minden szereplő megkapja azt a finom kis mozzanatot, amitől egyensúlyba kerül, és gyarlósága ellenére szívünkbe zárjuk.
Amit hazavihetünk magunkkal, az valami megfoghatatlan keserédes rácsodálkozás. Nahát, mennyire nem változik a világ... és mégis, mindig vannak csodák. Néha csak úgy megtörténik, látszólag senki sem tesz semmi különöset, s amikor már csak a beletörődés maradna a megváltoztathatatlanba, felcsillan a remény.
Értékelés: jó. Hogy miért csak jó? Érteni vélem, hogy Alföldi azért tett a színpad két oldalára széksorokat, szűkítette le a nézőteret, szorította be a játékot egy kis területre, hogy megpróbáljon kamaraszínházi érzést kelteni. Sajnos ettől az Átrium tágas tere nem ment össze, nekem nem lett bensőségesebb a hangulat, viszont roppantul zavart, hogy egyes jeleneteket a süllyesztett színpadi megoldásoknál egyáltalán nem láttam, máskor viszont a színpadon ülő nézők reakciói, fészkelődése, evése-ivása elvonta a figyelmemet az előadásról. Ki kell mondjam, sajnos ez a darab kisebb térbe való.
