John Paul Getty nem a szegénylegényből kemény munkával milliomossá lett self-made-man prototípusa. 1892-ben született, egyenesen kőolajba és gazdagságba, diplomázott Oxfordban, majd 25 éves korára (amikor vagyona elérte az egymillió dollárt) elege lett a munkából, visszavonult, és úgy döntött, inkább élvezi az életet.
Azonban két év elteltével apja nyomására vissza kellett térnie az üzleti életbe, és bosszúból az ötvenes évek közepére ő lett a leggazdagabb élő amerikai. Amikor nem az üzlettel foglalkozott, három szenvedélyének hódolt: feleségeket (szám szerint ötöt), kastélyokat (számosat, és leginkább Nagy-Britanniában) és műtárgyakat (megszámlálhatatlan mennyiségben) gyűjtött. Hogy költséges hobbijai csődbe ne vigyék, igyekezett az élet minden területén spórolni. Kastélyaiban kizárólag pénzbedobós telefonfülkék álltak a vendégek és a személyzet rendelkezésére; ha úton volt, a szállodák elegáns lakosztályaiban maga mosta a fehérneműjét, így megtakarítva a drága szállodai mosatást; és természetesen nem kényeztette el piszkos anyagiakkal a családtagjait sem.
Akkor sem, ha az a családtag éppen kedvenc unokája volt, akkor sem, ha ezzel az életét válthatta volna meg. John Paul Getty III a boldog aranyifjak hippiéletét éli Rómában, amikor 1973 júliusában elrabolják, és délre, Calabria-ba hurcolják. A feltehetőleg a maffiának dolgozó bűnözők tizenhétmillió dollár váltságdíjat követelnek érte. Mivel a tinédzser korábban maga is viccesen fenyegetőzött egy ál-emberrablással - hogy kihúzzon egy kis pénzt a fösvény nagypapa zsebéből -, a család nem veszi komolyan a zsarolást. A második váltságdíj-követelő levél az olaszországi postás-sztrájk miatt elkallódik. Bár már sejtik, szó sincs viccről, J. P. Getty Senior nem hajlandó fizetni - van még tizennégy unokája, csak nem csinálnak ebből rendszert?! Novemberben újabb levél érkezik az unoka egy hajfürtjével, és levágott jobb fülével. Az emberrablók már "csak" 3,2 millió dollárt követelnek, amit az üzletember lealkuszik 2,9 millióra. Ebből 2,2 milliót (amennyit le tud írni az adójából) fia rendelkezésére bocsát, a maradékot 4%-os kamatra kölcsönadja neki. Végül J. P. Getty-t decemberben, a váltságdíj kifizetése után elengedik. Az átéltek hatása alól sosem szabadul, alkoholista és drogfüggő lesz, 1981-ben túladagolja magát, és agyvérzés kap. Még harminc évig él, többnyire kerekesszékben, roskatag egészségi állapotban - habár helyreállított füllel.
Ez volt hát a valóságos történet. A hatásosabb dramaturgia érdekében a sztorit némiképp átírták, így az igazi párharc a két főszereplő: az édesanya (Michelle Williams) és a nagyapa (Christopher Plummer) között zajlik. Illetve mégsem. A producerek fiatalabb és nagyobb nevet akartak, mint Plummer, és egy látványos átalakulás/öregedés mindig jól jön az Oscar-versenyben. Kevin Spacey remek választásnak tűnt, jó színész, jól csengő név, karizmatikus férfi - csakhogy... Senki sem láthatta előre, hogy Hollywood és Kevin Spacey drámája felülírja a film drámáját, és sokáig senkit nem érdekel majd egy több mint negyven éves túszszabadítás, csak a főszereplő körül gyűrűző szexbotrány. 
Szerintem Ridley Scott jól döntött előszörre is, és másodszorra is, amikor visszahívta Plummert. Nem kellett öregíteni (csak néhány jelenet erejéig fiatalítani), a karizmatikus 88 éves színész a kisujjából rázta ki J. P. Getty lenyűgöző, zsarnoki és zsugori, manipulatív és impulzív szociopata figuráját. A pénzügyi tárgyalót alakító Mark Wahlberg igen jól tette, hogy az újraforgatott jelenetekért kialkudott plusz másfél millió dolláros gázsiját (amit Michelle Williams el sem fogadott) felajánlotta egy bántalmazott nőket támogató alapítványnak - ezzel elejét vette annak, hogy a film végleg belecsússzon a filmipart szennyező szexuális zaklatások mocsarába.
A világ összes pénze nem krimi, és éppen ott veszíti el hitelességét, ahol az akar lenni. Akkor működik, amikor hagyja hatni a személyes drámák keltette feszültséget. Amikor hosszan kitartott képeken figyelhetjük az anyát, órákon át egyik cigarettáról a másikra gyújtva, apósára várakozva a milliárdos kastélyában. A füllevágós jelenetnél konkrétan nem bírtam odanézni, már a tervszerű előkészületek hosszadalmas és aprólékos ábrázolása is elérte a vizuális tűréshatáromat. Aztán nézzük, ahogy az olasz asszonyok leszámolják a több táskányi bankjegyet, arcukon váltakozva üresség, fáradtság, öröm, frusztráció, fásultság, remény... 
Ez a maffia nem a kalandfilmek maffiája. Nélkülöz minden romantikát, betyáros virtust. Mocsok van, félelem, vér és izzadtság, szegénység, reménytelenség és kiszolgáltatottság. Egy zárt világ, ahol nem az elrabolt milliomos csemete a legfőbb áldozat. Lenyűgöztek azok a pillanatok, amikor Ridley Scott visszarepített az olasz neorealizmus világába, ám az elügyetlenkedett rendőrös-bűnözős-üldözős-lövöldözős jelenetek nem hiányoztak.
Christopher Plummer szokásos remeklése mellett számomra nagy meglepetés volt Michelle Williams alakítása. Rendkívüli mélységeket mutatott meg egy anya drámájából, s emellett képes volt indirekt módon, pátoszos felhangok nélkül rámutatni fontos kérdésekre: mi a valódi értéke pénznek, tárgyaknak, szavaknak, emberi kapcsolatoknak. A J. P. Getty III-t alakító Charlie Plummer (aki a látszattal ellentétben nem rokona az idős sztárnak) ártatlan, szőke riadtsága joggal vívta ki egyik elrablója (Romain Duris) együttérzését és furcsa barátságát - bár a nézők szimpátiáját, attól tartok, inkább maga a lágyszívű bűnöző nyerte el.
Értékelés: jó. Hogy miért csak jó? Mintha Ridley Scott túl sokat akart volna. Drámát is, valós történetet is, krimit is, akciófilmet is. Ha engem kérdeznek, jó pár percnyi vért, szenvedést és akciót kihagytam volna, a fókuszt elsősorban - a mindent megmutatás igénye nélkül - még inkább az emberi drámákra irányítottam volna. Ez a film ritmusára és hosszára is jótékony hatást gyakorolna. De a sztori így is érdekes, a film kifejezett jó, remek színészi alakításokkal és minden részletében lenyűgözően korhű képi világgal.
