Azt hiszem, mióta felnőttkorom operabérletes időszakába léptem, ugyanezt a Tosca-rendezést látom - Nagy Viktor műve - hol az Operaház, hol az Erkel Színház színpadán.
A héten volt szerencsém a második sorból megállapítani, a díszlet is még valószínűleg az eredeti, 1998-ból. Papírredőket hámlik a kőfal, Cavaradossi (Fekete Attila) épp készülő festménye pedig egy eleve antikolt darab, toldozott-foldozott, kopott régi vászon. De magának a díszletnek is elege lehet már, ugyanis gondolt egyet, és maga módján közölte: elfáradtam. Szegény, meggyötört, szökésben lévő Angelottinak (Cseh Antal) nem elég a maga baja, de amikor a családi kápolnába igyekszik bejutni, a családi címer jelzésértékűen a menekülő a fejére pottyan.
Szerencsére a bohókás sekrestyés Hábetler Andrásnak helyén volt az esze, lenyűgöző profizmussal és humorral tüntette el a lázadó díszletelemet. Ettől fogva már megkomolyodva koncentrálhattunk a drámára és persze a zenére. Hisz' mi másért nézünk meg egy unalomig ismert, tragikus szerelmi drámát unalomig ismert rendezésben, mint Puccini lenyűgöző dallamaiért? Már csak az a kérdés, az adott estén, az adott énekeseknek sikerül-e életre kelteni a szereplőket, megszületik-e a varázs.
Ezen az estén a válasz egyértelműen igen volt, s ez elsősorban a főszereplőnek, Boross Csillának volt köszönhető. Boross Csilla nem az a fajta Tosca, aki az első pillanattól lehengerlő, lélegzetelállító, megközelíthetetlen dívaként uralja a teret. Sokkal inkább esendő, bizonytalan, befolyásolható szerelmes nő, aki a szemünk láttára érik öntudatos, határozott, döntésképes személyiséggé, de aki mindvégig megőrzi kislányos-érzéki báját. Minden szemvillanása, ajakbiggyesztése, ökölbe szorított, vagy éppen tétován rebbenő keze, viszolygása, vagy szerelmes odaadása hitelessé, mi több, szerethetővé teszi Toscát. Boross Csilla természetesen nem csak remek színésznő, de mint énekesnő is lenyűgöző. Hangja telt, gyönyörű, fényes, és látszólag a legkisebb erőfeszítés nélkül szárnyal.
Az ember már csak azt nem érti, mit eszik Cavaradossin, ezen a túlsminkelt, modoros, bodros frizurás pozőrön, akinek ráadásul az énekesi teljesítménye is mélyen Toscáé alatt marad. Sajnos Fekete Attila hangja darabos, bizonyos magasságban erőlködő és éles, mélyben néha hamis, és sokszor egy dallamíven belül is szaggatott a dinamikája. Kétségtelenül erőteljes, nagy, áradó, ám amikor Boross Csillával duettet énekelnek, a minőségi különbség jól hallható. Azt pedig egyáltalán nem értem, miért nem lehetett legalább a színészvezetéshez hozzányúlni, a látványos szemmeregetésnél, pátoszos beállásoknál, látszólag laza, ám láthatóan kényelmetlen pozícióknál élethűbb, természetesebb mozdulatokat, reakciókat a művész eszköztárába illeszteni. Elég csak a harmadik felvonás O dolce mani kettősére - színészi szempontból - vetni egy pillantást. Boross Csilla előadásában Tosca naiv, romantikus, önámító reménykedése tele van félelemmel, bizonytalansággal, azzal a tudatalatti bizonyossággal, hogy ezt nem fogják, nem lehet megúszni. Fekete Attila Cavaradossija ezzel szemben nem több, mint gondolatok nélküli, édeskés-émelyítő, szépelgő biodíszlet.
Anatolij Fokanov Scarpiáját már sokszor megcsodálhattuk, megjelenése, kisugárzása - a szintén kissé túljátszott, hagyományosabb szerepfelfogás ellenére - hiteles. Legfőképpen azért, mert úgy képzelem, Fokanov a valóságban is ilyen. Eltökélt, agyafúrt, diadalittas, teátrális, uralkodó típus - s nem utolsósorban a női nem lelkes rajongója. Hangja még mindig szépen zeng, és meghalni is elegánsan tud.
Visszatérve a rendezéshez - azon kívül, hogy régi, poros és unalmas, tulajdonképpen korrekt. De legalább bizonyos részek felújításra szorulnának. Roppant zavaró például, hogy az első felvonás "Te Deum" kórusa (a kedvencem) gyakorlatilag alig hallható, mert a körmenet, a népek, tehát a kórus egy színfal mögött énekli. A zenekar crescendojával Fokanovnak egyedül kellene felvenni a versenyt, a kórus szólama elvész valahol a háttérben. Másfelől, ha egy rendezés a kor- és valósághű megjelenítésre koncentrál, akkor minden részletre nagyon kell figyelni. Meglehetősen kicsi a valószínűsége például annak, hogy egy halálraítélt a kivégzése előtt egyedül, szabadon grasszáljon a várfalon, normál esetben nem biztos hogy beérné egy lúdtollal és a Levéláriával, talán lenne ennél vakmerőbb ötlete is. 
Ám a gyilkosság, Scarpia kiiktatása tetszett. Pedig alig változott valami a korábbiakhoz képest. Emlékeim szerint eddig Tosca kezébe véletlenül keveredett a kés, amikor Scarpia letámadta. Ám Boross Csilla Tosca-ja ennél tudatosabb. Egy büszke nő, aki nem hagyja magát megerőszakolni, nem hagyja magát zsarolni, meghoz egy rettenetes döntést. Röpke pár percben az énekesnő arcán érzelmek tucatjai suhannak át, szinte halljuk a gondolatait, ahogy kétségbe esve keresi a kiutat, mérlegeli a lehetőségeket, s végül dönt: nem lesz áldozat. Titokban megragadja a kést, elrejti, és szó szerint tőrbe csalja a zsarnokot. Gyönyörű néma dráma, nekem az est csúcspontja volt.
Értékelés: jó. Aki most látja először, annak erőteljes, expresszív előadás. A hibák és hiányosságok ellenére is élvezhető, Boross Csilla és Anatolij Fokanov pedig kifejezetten erős. De azért reménykedem, hogy legalább a szegedi, vagy a miskolci rendezések valamelyikét látni fogjuk Budapesten, ha már az Operaház nem rendel újat.
