Az ember azt gondolná, ha vendégjátékra hívnak egy előadást valahonnan külhonból, annak művészeti oka van. Különleges rendezés, különleges tehetségek, különleges darab - esetleg sürgető aktualitás.
Sajnos ez az előadás elég egyértelműen bizonyította, az Oberon bemutatására az egyetlen ok a határon túliaknak tett lekezelő gesztus volt.
Carl Maria von Weber legutolsó operája nem tartozik a legfelkapottabb művek közé, legismertebb része a nyitány - ám a nyitányokkal az Erkelben mindig baj van, a szépkorú nénik valamiért gyakorta úgy érzik, hogy nyitány ide vagy oda, feltétlenül be kell még fejezniük a megkezdett süteményrecept ismertetését, ráadásul mintha nem érzékelnék a saját hangerejüket.
Az Oberon története meglehetősen kusza: Oberon, a tündérkirály és felesége, Titánia összevitatkoznak azon, ki a hűségesebb a férfi vagy a nő. Fogadalmuk szerint addig nem közelednek egymáshoz, amíg megfelelően állhatatos szerelmespárt nem találnak. Puck hívja fel a figyelmüket a hős Huon lovagra Frankhonban, és valamiképp összehozzák őt Harun-al-Rasid lányával, Reizával, méghozzá Bagdadban. Huon hősiesen megöli a lány kiszemelt vőlegényét, majd egy másik szerelmespár segítségével együtt elmenekülnek. Hajóra szállnak Frankhon felé, ám a tündérkirálynak gyenge így a bizonyítás, Puckkal zátonyra futtatja a hajót, rájuk szabadíttat egy komplett kalózsereget, akik elrabolják Reizát, valamint a kettes számú párt, Fatimát és Sherazmint is, és Tuniszba viszik őket. Huon természetesen utánuk ered, mindenkit kiszabadít, s mindeközben hű szívvel ellenáll a sellők és háremhölgyek ostromának. Ezzel nem csak Reiza kegyeit nyeri el, de végre lehetővé teszi, hogy Fatima és Sherazmin boldogsága mellett Oberon és Titánia is kibélkülhessenek...
Nincs mit szépíteni, az opera dramaturgiailag nem túl mélyenszántó története mellett zeneileg sem hagy maradandó nyomokat. Komolyabb hangi teljesítményt a két főszereplőtől kíván meg a darab, amit Covacinschi Yolanda korrekt színvonalon, Pataki Adorján elfogadhatóan (a magas hangoknál bántóan erőlködve) teljesített. Mind színészileg, mind hangilag a két komolyan élvezhető produkciót Puck szerepében Veress Orsolya, a fősellő gyönyörű jelmezében pedig Fülöp Tímea mutatta be. Izgalmasan bájos volt a két narrátor: Tőtszegi Zsuzsa és Jakab Tamás.
Mint megtudtam, a Kolozsvári Magyar Opera komoly anyagi gondokkal küzdött a darab színpadra állításakor, ez a díszleten is meglátszott. Ha az ember végiglapozza a színház darabjainak fotóit, felismeri a díszlet elemeit más produkciókban. Ez nem is lenne baj, mert igyekeztek találékony ötletekkel pótolni a pénzhiányt: cuki óriásméhecskék, szitakötők, vízipókok, tengeri herkentyűk lógtak a mennyezetről, a hiányzó díszletet ügyes vetítésekkel pótolták (kifejezetten látványos volt a hullámok mozgásával együtt hullámzó sellőtánckar), ám a részekből nem sikerült koherens egészet varázsolni.
És itt merül fel a kérdés: miért ezt az operát? Miért most? Mi az üzenete a rendezőnek: Selmeczi Györgynek? Ebben segíthetne a rendezés, a díszlet, a jelmez, de sajnos ezek egyike sem ad támpontot. Végigolvasva pár interjút a rendezővel sem találtam más indokot, mint hogy végre van egy tenorjuk, aki ezt el tudja énekelni, és más mondanivalót, mint hogy bemutassák Weber primer globális (Európa, Közel-Kelet) világát, és az 1820-as évek szellemi és művészeti lenyomatát... Ilyen soványka rendezői mondanivalóval nem csodálom, hogy megrekedtünk az óriásrovarok, pantomim-szerű párbaj-jelenetek, és ízléstelenül sminkelt háremhölgyek szintjén.
És ez nem pénzkérdés. Igen látványosak voltak a háttérre és az oldalpanelekre kivetített filmkockák, pazar bagdadi palotát és látványos tengeri vihart varázsoltak elénk. Lehetett volna a rendezés ezen a vonalon indulva puritán és minimalista; jelzésértékű, stilizált helyi jelmezekkel, megtartva a tündérek színpompáját. Vagy épp fordítva, félelmetes fehér rovarok, szürke díszletek, a szereplők ruhája a színszimbolika szerint válogatva. Mesélhetett volna a különböző világokról, minden helyszínt vetített háttérrel jelezve, a kalózok lehettek volna modern gengszterek, a perzsa Reiza modern, feminista mai csitri.... Sok mindent lehetett volna, de én semmi mást nem éreztem, csak annyit: a Nagytestvér megtámogatta a szegény rokont, hát színpadra állítottunk valamit, ami gyakorlatilag sosem látható a budapesti Operaház színpadán.
Félreértés ne essék, a társulat valószínűleg erőn felül helyt állt, az énekesek, a néma, vagy prózai szereplők, a kórus, a zenekar, a tánckar kitett magáért, de sajnos az előadás így is alig haladta meg egy lelkes amatőr társulat színvonalát.
Külön szégyellje magát az Operaház/Erkel Színház, akik vélhetőleg semmiféle segítséget nem adtak a szereplőknek a sminkjük, frizurájuk megalkotásához (gyanítom a szereplők többsége a saját tehetségére hagyatkozott ezügyben), de hogy képesek voltak a taps alatt kihozni egy ki tudja hányszor újrahasznosított, bebarnult zöld levelekből, kókadt gerberákból és szegfűkből álló olcsó virágkosarat, hát az nem csak hogy szégyen, de gúnyos lekezelés.
Értékelés: gyenge. Nem ezt a darabot, nem itt, és nem így. Szomorú volt látni. Csak az óriásrovarok és tündérek dobták fel az estét.
