Aki Kaurismäki filmje nem véletlenül nyert Ezüst Medvét Berlinben. A téma mostanra már szinte unalmas (a menekült-kérdés skandináv szemszögből), s a rendező sem lépett ki a komfortzónájából, ennek ellenére sikerült egészen különleges képi világú, expresszív, fekete humorral fűszerezett balladát alkotnia.
Khaled, a szír menekült egy szeneshajó rakományában érkezik Helsinkibe. Mint valami modern kori Thészeusz bolyong a finn bevándorlási hivatal és intézményeinek labirintusában, hogy legyőzze a bürokrácia embertestű, jogszabály-fejű Minótauroszát. Ezzel egyidőben Wilkström, a finn ing-ügynök élete is váratlan fordulatot vesz. Elhagyja alkoholista feleségét, pókeren meghússzorozza kis tőkéjét, és vesz egy éttermet.
Kettejük véletlen találkozása egy csöndes, drámai katarzisoktól mentes, hétköznapiságában is lenyűgözően fénylő barátsághoz vezet. Az események szinte észrevétlenül, természetesen követik egymást, mintha semmi sem lenne természetesebb annál, minthogy egy általában törvénytisztelő finn polgár végül fenntartások nélkül szeg törvényt, hazudik a hatóságoknak, vesz részt embercsempészetben egy szerencsétlen földönfutó kedvéért.
A remény másik oldala egy többszólamú, történelmi-kortárs ballada. Hősei lerobbant, bárhol-bármikor lehetséges (de leginkább 60-70-es évek kispolgári szocreálját idéző) díszletek között bolyonganak, életük fontos állomásait egy-egy töredékes párbeszédből, pár mozdulatsorból fejtjük csak meg, a részletek, az okok, és sokszor még a következmények is balladai homályba vesznek.
„Aki már látott egyetlen Kaurismäki-filmet, az látta az összeset, de azért meg kell nézni mindet.” (Desson Thomson, filmkritikus)
Kaurismäki világa komor, statikus, minimalista. A párbeszédek rövidek, érzelemmentesek, lényegre törőek, gyakran inkább kis monológok. A szereplők arca többnyire teljesen szenvtelen, ha látunk is rajta mosolyt, az sem valamiféle optimizmust fejez ki, hanem sokkal inkább vérszomjas, fenyegető, gúnyos, lenéző, vagy erőltetett, kötelező feladat.
A szereplők élethelyzetéről, tulajdonságairól, érzéseiről szinte semmit sem tudunk, a percek múlásával szép lassan mégis egyre élesebben rajzolódnak ki a karakterek. Felismerjük a Kisembert, akinek takargatnivalója van a Hivatal előtt; aki olyan munkát végez muszájból, amihez sem nem ért, sem nem szereti; aki magától értetődően fogadja be a bajban lévőt, mint egy kis kóbor állatot; aki alkoholba és cigarettába fojtja elkeseredését, miközben lemond a feleslegesnek vélt szavakról; aki akkor is mosolyog, ha közben belehal a reménytelenségbe, de hisz a mosoly erejében; aki belefáradt a tragikus történetekbe maga körül, és semmi másra nem koncentrál, csak a saját aprócska részfeladataira...
Ám időről időre felcsillan Kaurismäki jellegzetes, abszurd humora. Egyrészt, hogy megakadályozza teljes apátiába süllyedésünket, másrészt, hogy önreflexióra késztetve szembesítsen mindannyiunkat gyarló, kicsinyes hibáinkkal, közönyös oda nem figyelésünkkel, felelősség-hárító magatartásunk árával. Tüneményes jelenet Wilkström és Khaled első találkozása: a kölcsönös orrbaverések esete a szeméttárolóban. Vagy a két "problémás" egyed (Khaled és a kóborkutya) plusz egy zakatoló porszívó bujkálása a vécében - de kabaréba illő a sushi és finn gasztronómia találkozása is.
"Az örök vesztesek komédiája a nagyok és kiváltságosok klasszikus tragédiájával szemben.” (Király Hajnal, filmesztéta)
A remény másik oldala látszólag egy szír menekült tragédikus sorsára koncentrál: hőskölteménybe illő erőfeszítéseire, lehetetlent nem ismerő elszántságra, hogy megtalálja egyetlen életben maradt családtagját valahol ebben a nagy, barátságtalan és ismeretlen Európában. Talán mondhatjuk azt is, Khaled az átlagolt-menekült, osztályrésze mindaz, ami sok más menekülté: bombatámadás, halál, menekülés, veszélyek, keresés, csalódás, ellenállás, szolidaritás, szeretet, kiközösítés, befogadás, érzéketlenség, bántalmazás. (Kifejezetten nem esett jól végighallgatni szenvtelen beszámolóját a magyar-szerb határon történt borzalmakról, illetve a két országban elszenvedett bántalmazásokról.)
Ám a film legalább ennyire szól a mai finn (skandináv, európai, multikulti) társadalomról. Kegyetlen karikatúrát rajzol az utca részvétlen emberéről, az alkoholizmusba menekülő önsorsrontókról, a semmihez sem értő "szakemberekről", a gondolkodás- és érzelemmentes bürokratákról (a Khaledet kihallgató kedves szőke hölgy a borzalmak hallatán csak pillanatokra mutat empatikus reakciót), a rend néha furcsán félrenéző, máskor kifejezetten rasszista őreiről, a határt csőlátással őrző vámosról (gyakorlatilag az orra előtt csempészik át Khaled húgát), a távoli és érzéketlen hatalomról (épp akkor nyilvánítják biztonságossá Szíriát, amikor újra kitör a háború), vagy éppen a bárki ellen gyilkos ösztönnel támadó fajvédőkről ("Megérdemelted, zsidó!" - üvölt elégedetten a Khaledre támadó neonáci).
De hogy a kép mégse legyen ennyire sötét, felcsillan a remény.
SPOILER!
Khaled megtalálja a húgát, sikerül Finnországba hozatnia, hamis papírokkal elvegyülhet a tömegben, és túléli a náci támadást. Az étterem is túléli a sushi-est kudarcát, Wilkström felesége felhagy az ivással, a házaspár újra egymásra talál. Az élet megy tovább, és végül még a nap is kisüt.
***
ÉRTÉKELÉS: különleges és mélyen ható. Nagyon jó. Annak ajánlom, aki szereti a kimondottan lassan építkező, szinte állóképekből (de milyen gyönyörű képekből!) összerakott, különleges humorral tűzdelt, szűkszavú skandináv filmeket, és képes néha mélyebben a dolgok mögé látni. A színészeknek nagyon nehéz dolguk lehetett ennyire eszköztelennek lenni, de így is remekelnek mind. Kaurismäki minden szerepre kiváló karaktereket talált, Sherwan Haji (Khaled) és Sakari Kuosmanen (Wilkström) mellett az étterem dolgozói, a menekülttársak, a hivatalnokok, a neonácik is mind hibátlanok. Külön figyelemreméltók a zenék - zseniális az öreg rockerek időről-időre felbukkanó utcazenész-csapata.
