Miféle idegenek?! Szó sincs itt idegenekről! Három gyerekkori jóbarát és "oldalbordáik" készülnek egy kellemes vacsorára holdfogyatkozással, hagyományos olasz fogásokkal, olasz borokkal és olasz temperamentummal...
Izgatottan várják ők hatan, hogy végre megérkezzen a negyedik barát, és vele az "új nő". Ám csalódniuk kell, a frissen elvált testnevelőtanár egyedül érkezik, így hát heten látnak neki a vacsorának és a pletykálkodásnak. Szó szó követ, terítékre kerül egy házasság széthullásának története, amiben főszerepet játszott egy rossz kézbe került mobil és egy árulkodó sms.
A kissé már kapatos társaság többsége nagy hangon bizonygatja, márpedig vele nem fordulhatna ilyen elő - szinte magától kínálkozik az alkalom egy kissé kockázatosnak tűnő, ám unaloműző játékra. A házigazda felesége szabadítja ki a szellemet a palackból javaslatával: mindenki tegye a telefonját középre, az érkező üzeneteket, hívásokat mindenki szeme láttára, füle hallatára kell fogadnia, vagy éppen megválaszolnia a telefon tulajdonosának.
Látszólag egyszerű alapötlet, azt hihetnénk, könnyű ebből filmet faragni. Összecserélt telefonok, kétértelmű üzenetek, vicces helyzetek, és persze titkok, titkok... Sikamlós, drámai, komikus, vagy éppen unalmas és érdektelen kis titkok. Amiket szégyellünk, amit dédelgetünk, amit szeretnénk talán már kimondani, ami miatt bűntudatunk van, és olyanok is, amiket még magunk előtt sem vallunk be.
Paolo Genovese szerencsére határozottan kormányozva kerüli el az olaszok szokásos, kommersz ábrázolását, a helyzetből fakadó, magától értetődő, olcsó poénokat, közhelyeket. Kitűnő színészeket talált kitűnően felépített karakterekhez, akiket biztos kézzel vezet végig egy időnként valódi drámába hajló, ám alapvetően mégis igényes humorral megrajzolt miniatűr társadalmi tanulmányon. A vicces, vagy éppen fájdalmasan komoly szituációk olyan viselkedési mintákat, konfliktusokat, szerepeket hívnak életre, amelyek szinte bármelyikünkkel megtörténhetnének.
Eva (Kasia Smutniak) és Rocco (Marco Giallini) igazi sikeremberek. A jó házból való pszichológusnőnek nem csak a karrierje tökéletes, de az alakja, a sminkje és a családja is. Férje gazdag és sikeres plasztikai sebész, ráadásul remekül főz. 17 éves lányuk gyönyörű és érzékeny, emellett épp annyira lázadó, szemtelen és önfejű, amennyire elvárható. Szépek, szerencsések és boldogok, pont annyi visszafogott frusztrációval és fásultsággal, ami majd' húsz évnyi házasság és egy tinédzserlány bolygóegyüttállása esetén normálisnak tekinthető.
Carlotta (Anna Foglietta) és Lele (Valerio Mastandrea) is már több mint tíz éve házasok. Zaklatott indulásuk a vacsorára teljesen normális - minden kisgyerekes család ismeri a problémát. Hát még ha kettő a gyerekek száma, és az anyós a bébiszitter. S talán azon sem lepődünk meg nagyon, hogy a házaspár tagjai indulás előtt még lopva elküldenek egy üzenetet, vagy éppen megszabadulnak egy intim ruhadarabjuktól...
Cosimo (Edoardo Leo) az örök üzleti balfácán, a nők kedvence, az egyszerű, sármos széltoló prototípusa - fiatal, bájos, naiv feleséggel. Bianca (Alba Rohrwacher) a törékeny elefánt a porcelánboltban. Szinte minden hozzászólása szándékával ellentétes reakciókat vált ki - ha békíteni akar, csak fokozza a feszültséget, ha viccet mond, értetlenül néznek rá, ha védeni próbál valakit, csak mélyebbre ássa a gödröt alatta. S közben ártatlanul és értetlenül figyeli maga körül a váratlan fejleményeket.
Peppe (Giuseppe Battiston) testnevelőtanár létére igazi filosz típus. Kicsit elhízott, szakállas entellektüell, mélyenszántó gondolatokkal, filozófiai problémákkal, komoly gasztronómiai érdeklődéssel. Ám sajnálatos módon ezen az estén partner nélkül.
A film erősen emlékeztet olyan alkotásokra, mint Az öldöklés istene (2011), vagy a Hogyan nevezzelek (2013). Valójában mindegyik egy klasszikus görög dráma (egy helyszín, szűk időhatár, egységes cselekmény), de a Teljesen idegenekben tulajdonképpen hét egyenrangú hős küzd saját démonaival. Van, aki női identitásában sérült, van, aki egyszerűen magányos. Van, aki bűnös, és van, aki ártatlanul bűnhődik. Van, aki másságát kénytelen leplezni, van, aki képtelen vágyainak határt szabni. Van, aki sikeres karrierje ellenére sem elégedett azzal, amije van, s van, aki maga sem érti, hogy került abba az élethelyzetbe, amiben van.
Ami összeköti őket, konfliktusaikat, az a kommunikációs eszközök által eluralt, ám valódi kommunikáció nélküli látszatbeszélgetéseik és látszatkapcsolataik szövevénye. S amikor hirtelen színt kell vallani, az igazságok néha viccesen, néha fájdalmasan szembesítik hőseinket saját kicsinyes, önző hazugságaikkal. Engem teljesen lenyűgözött az az igen érzékeny megközelítés, amikor a titkok és "falazások" gubancainak köszönhetően olyasvalaki kényszerül megvédeni saját homoszexuális mivoltát, akire ez valójában csöppet sem igaz. Vajon tudjuk-e, milyen sokat segít embertársaink megértésében egy hasonló szerepjáték? Mennyivel többet érne belehelyezkedve mások bőrébe megérteni életüket, motivációikat, mint szent könyvek, vagy erkölcsi előírások alapján ítélkezni felettük?
A humoros kezdés, izgalmas konfliktus-előkészítés, több apró konfrontáció után bekövetkező katarzisok után kíváncsian vártam a befejezést. A film gyönyörűen felépített íve romokban hevert volna egy banális, vagy éppen tragikus befejezéssel. Szerencsére Paolo Genovese megtalálta azt a lezárást, ami megnyugtatott, elgondolkodtatott, megszépített, és reményt adott. Reményt arra, hogy bár néhanapján mindannyian bűnözünk, bűneink talán bocsánatot nyernek, talán megúszhatjuk őket, ám ha kicsit jobban figyelünk egymásra, talán meg is előzhetjük őket. S nem utolsósorban, hogy szerethetőek vagyunk, kis bűneinkkel együtt is.
Értékelés: Remek és ami ennél fontosabb, intelligens. Mindenkinek ajánlom, fiataloknak, időseknek (az a becsempészett, pármásodperces jelenet, amikor az idős házaspár kézenfogva kitipeg meglesni a holdfogyatkozást...), férfiaknak, nőknek, vígjátékot, vagy tragédiát kedvelőknek. Ez a film egyszerűen telitalálat.
