Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy városka valahol Finnország észak-nyugati partjainál. Kokkolának hívták. Élt ott egy alacsony, csúnyácska, kopaszodó, szerény, halkszavú péklegény, bizonyos Olli Mäki. Ez a kedves, egyszerű fiatalember, miután amatőr könnyűsúlyú bokszolóként Európa-bajnoki címet szerzett, szeretett volna részt venni az olimpián. De valami rossz tündér kipenderítette az olimpiai csapatból, így hát 1960-ban, huszonnégy éves korára inkább profi ökölvívóvá lépett elő. Méghozzá micsoda nagyreményű profivá! 1962-ben sikerült az akkor már sokszoros pehelysúlyú világbajnokot, Davey Moore-t Helsinkibe hozni egy világbajnoki címvédő meccsre, ahol a bátor kihívó nem volt más, mint Olli Mäki, a kokkolai pék...
1962... Magyarországon először látható a televízióban a Ki mit tud? vetélkedő. Algéria elnyeri függetlenségét. Az MSzMP KB kizárja a pártból Rákosi Mátyást. Megalakul a Beatles, és itthon az Omega együttes. Végrehajtják az első haza vese-transzplantációt. A chilei labdarúgó VB-t megnyeri Brazília. Divat a táskarádió, az orsós-szalagos magnó, Aradszky László és Sárosi Kati, Neil Sedaka és Ray Charles. Ursula Andress hihetetlen bikiniben kápráztatja el a világot a filmvásznon, míg a hölgyek órákat üldögélnek a Gedeon bácsik búrái alatt, hogy olyan frizurájuk legyen, mint Audrey Hepburn-nek Az álom luxuskivitelben c. filmben, vagy éppen Marilyn Monroe-nak Kennedy elnök születésnapi patiján. És ebben az évben házasodtak össze a szüleim.
Magyarország és Finnország nincs túl közel egymáshoz, de azokban az időkben sokkal több mindenben hasonlítottak, mint hinnénk, és még sokkal inkább, mint ma. Juho Kuosmanen dokumentaristának tűnő technikájával - a kamera a szereplő válla fölött leskelődik, mint egy amatőr felvételnél -, fekete-fehérben forgatott filmje lassan hömpölyögve utaztat el minket abba a több mint ötven évvel ezelőtti furcsa világba.
Ahol az világbajnoki ökölvívó meccset a szabad ég alatt tartották, és a profi bokszoló menedzsere körülbelül annyira professzionális üzletember, mint manapság egy kényszer-kisvállalkozó ... A sajtótájékoztatón vicces emberek üldögélnek kis jegyzetfüzetekkel és ceruzával, sehol egy kamera vagy mikrofon. Nincs sminkes, stylist, se profi orvosi-edzői-pszichológusi-gyúrói háttér - nagy vonalakban a menedzser mindez egy személyben. A leendő bajnok nem kap szállodai lakosztályt és limuzint, nagymenőnek álcázott szerencsétlen menedzsere lakásán lakik annak teljes családjával (veszekedős feleség plusz 4-5 gyerek) a felkészülés ideje alatt. A fotókhoz hosszú percekig kell modellt állni, a vakuk kis túlzással szikrákat hánynak, a híradónak szánt filmeken kizárt a spontán jelenet. Furcsa érzés rácsodálkozni minderre, miközben tudom, a szüleim ebben a világban élték legszebb éveiket. Ebbe a világba születtem, voltam kisgyerek.
Olli Mäki (Jarkko Lahti) esetlenül botladozik a fővárosi "nagymenők" világában. Nem érzi otthon magát sem a ráerőltetett súlycsoportban, sem a fotózások-filmezések világában. Fárasztja az állandó reflektorfény, az unalmas fogadások és a szponzorok megalázó lenézése. Ráadásul épp a felkészülés kellős közepén ébred rá: szerelmes lett a kokkolai óvónénibe, a bájosan suta Raija-ba (Oona Airola). Szeretné maga mellett tudni a felkészülés idején, de a lány egy idő után ráébred, semmi keresnivalója Helsinkiben, ezek között az emberek között. Hazautazik. Olli pedig egyre elkeseredettebben, egyre motiválatlanabbul próbál helytállni. 
A film egyik legmeghatóbb jelenete, amikor visszalátogat a vurstliba, s immár elárvultan, egyedül nézi végig az attrakciót, ahogy a duci fürdőruhás lányka a közönség labdahajigálásainak köszönhetően csöppet sem sikkesen belepottyan a vízbe. Nézi a kacagó embereket, akik remekül szórakoznak a kiszolgáltatott teremtésen, csak áll tétován. A nézők elsietnek, ő pedig akaratlanul is kilesi a vásári sellő-bohóc megszégyenítetten szomorú, magányos pillanatait. Mintha magára ismerne. És nem egyszerűen a szerelmi hevület, hanem az őszinte emberi kedvesség utáni vágy hajtja a pályaudvarra, hogy a legelső vonattal Kokkolába, Raija-hoz induljon.
Vízparti kacsázás kis kavicsokkal, szavak nélküli mosoly-váltás, szerelmes pillantások, az otthon csöndes állandósága - s végül három fontos mondat a kedvesétől. Ezzel az útravalóval tér vissza Olli a fővárosba. Hiszen dolga van, megígérte, végig kell csinálja - de már pontosan tudja, mit akar. Zavartalan felkészülést, mindenáron elérni az 57 kg-os súlyhatárt, megküzdeni az ellenféllel, s az eredménytől függetlenül feleségül venni szerelmét.
Talán nem árulok el nagy titkot, mi lett a meccs vége. (Ha nem szeretnéd tudni, itt hagyd abba az olvasást!)
Olli Mäki ebben a súlycsoportba két menetben vereséget szenvedett. De amit akart, azt elérte. Lefogyasztotta magát, felkészült, kiállt a ringben és bátran küzdött. A meccs után megkérte Raija kezét, aki igent mondott. Olli tulajdonképpen nem akart mindenáron nyerni. Nem akarta a profik kommercializálódó, álságos világát, ő szórakozásból bokszolt. Egy évvel később végül váltósúlyban (a pehely- és a könnyűsúly közötti kategóriában) világbajnoki címet nyert, majd visszavonulása után (1973) ökölvívó edzőként dolgozott.
Értékelés: jó. Lassú, finom, nem túl nehéz. Mint egy pohár selymesen könnyű, rejtett zamatokkal teli finom Pinot Noir. Elkortyolgatjuk, élvezzük minden cseppjét, hagyunk időt a finom részletekre, hangulatokra, aromákra, s közben hagyjuk gondolatainkat elkalandozni... S anélkül, hogy megülné a gyomrunkat, vagy elkábítana, kellemes utóízével a szánkban indulhatunk tovább.
