Talán már említettem, nem az én világom, ez egy idegen, tőlem meglehetősen távol eső univerzum. Van sejtésem, miért szeretik oly sokan, én mégis
inkább csak kíváncsian figyelem kívülről. És igyekszem nagyon figyelmes, pozitív és előítéletmentes néző lenni! Éppen ezért zavarnak a logikai hibák....
Egy újabb előzménysztori - már ez is jellemző, a kiindulási pont kérdése. Az a bizonyos első, IGAZI Star Wars 1977-ből, az valójában a negyedik(?!). Aztán szép sorban készültek előzmények és utózmányok (például a tavalyi, ami végül is a hetedik), de vajon azt akkor honnan tudjuk, hogy az első az pont a negyedik? Ki döntötte el, hol kezdődött? Van is belőle baj, tessék itt ez az idei: ez most hányadik?! Azt hiszem, ezt az időszámítást már végleg eltolták...
A tavalyi, hetedik utózmány-rész után nem voltak illúzióim, szerintem rettentően unalmas és semmitmondó volt. Egyedül Darth Vader unokájára emlékszem, mint valamire való karakterre. Ehhez képest ez a közvetlen előzmény-történet szórakoztató és látványos lett, olyannyira, hogy kifejezetten bosszús voltam az elszalasztott lehetőségért, a rengeteg hibáért, amik miatt mégsem szólt igazán nagyot. Megmaradt egy elég jó darabnak valahol a hömpölygő folyam közepén.
Már az első jelenet előre vetítette a jövőt. Minden szempontból... Skót felföld (vagyis valami olyasmi), rettegő kislány rohan, család menekül, de a hőst elkapják. Eljött érte a fővezér. Anya magára hagyja a gyereket (Az erő legyen veled!), férjmenteni indul, de nem meglepő módon sikerül lelövetni magát. Hát kéremszépen, ha én egy birodalom első számú hadura vagyok, akkor nem rohangászom senki után személyesen. Ha én épelméjű nő vagyok, egy óvodás korú gyermekkel megáldva, eszem ágában sincs egy századnyi katona elé ugrani és bután agyonlövetni magam. Ha én valódi élőlény vagyok, akkor néha eszem, iszom, alszom. És ha valódi fegyverrel harcolok, valódi űrjárgányon röpködök, akkor néha töltök is. Ha a váramat várfal/űrpajzs védi, és észlelem, hogy az ellen gyalogosan szépen beszivárgott mögé, akkor nem várok még jó darabig, amíg egy pár harci járgány/űrrepülő is bejut, hanem azonnal felhúzom a várkaput/lezárom az űrpajzsot. Ha titkos iratokat rejtek egy toronyba (?!), amihez különleges leolvasó kell, akkor abból a leolvasóból nem teszek minden sarokra, különösen nem a torony tetejére, ahol vad szelek tépnek és jószerivel évtizedekig még a madár se jár. És még sorolhatnám...
Az egyetlen valódi döntési helyzetet a film még a maga egyszerű, didaktikus mese-gondolkodásával sem aknázza ki. A dilemmát, mely bármely korban bármely tudóst elérhet: tudásunkat mikor, milyen feltételekkel, hogyan bocsássuk egy hatalom rendelkezésére. Meddig védhető az az álláspont, hogy ha én nem teszem meg, megteszi más, de én legalább megpróbálok csapdákat, szabotázs-részleteket elrejteni? Vagy a felhasználást korlátozni? Helyes az érvelésem, vagy csak nem tudok ellenállni a lehetőségnek, hogy létrehozhassam, megalkothassam álmaim találmányát?
Pedig az alapszituáció roppant érdekes. Akár itt és most is játszódhatna. Mondjuk Szíriában. Kormány, mindenkinél hatalmasabb birodalom, lelketlen,
értelmetlen megsemmisítés, felkelők, lázadók, széthúzás, harc, pusztulás.
(Ha jól megnézzük a helyszíneket, a szereplőket, vizuálisan is emlékeztet a napi hírekre a hangulata.) Káosz. A tengerparti jelenetek apokaliptikus és reménytelennek tűnő csatározásai, az égő pálmafák, és a szörnyeteg harci gépezetek ellen harcoló gerillák viszont Vietnamot idézik. A Birodalom katonai vezetőinek/harci alakulatainak fehér /fekete egyenruhája nem csak a náci birodalmat, de az orosz hadsereg viseletét is idézik. A "zsiványok" pedig megszólalásig hasonlítanak a szétlőtt házak közt küzdő aleppói hősökre.
De ez nem a Föld, és nem Szíria, a belső ellentétek gyorsan elsimulnak, és az egy oldalra tartozók pillanatok alatt felismerik a helyes utat. Kár, hogy a két főszereplő bennem valahogy semmilyen nyomot nem hagyott. Olyannyira, hogy pl. csak most vettem észre, a Jyn Erso-t alakító Felicity Jones volt az Inferno női főszereplője is. Egyik filmből sem jegyeztem meg. Csinos, akaratos, duzzogó pofika, néha egy dacos, vagy eltökélt pillantás, fiatalos, szeleburdi lendület, rendíthetetlen eltökéltség.
Nagyjából ennyi a szerep - és ő nem is mutat ennél többet, egy hajszállal sem. Captain Cassian Andor -
Diego Luna - egy fokkal kidolgozottabb karakter: fásult veterán, hitevesztett harcos, aki nyomasztó küldetése és újonnan támadt, csalókának tűnő reménye között őrlődik, míg végül dönt (helyesen, természetesen!), s teljes odaadással az igaz ügy mellé
áll - akár az élete árán is. Sajnos Diego Luna a kiégett, fáradt, alultáplált, fizikailag leromlott, kedveszegett katona kétségkívül hiteles alakjából nem igazán tudott egy belülről izzó, adrenalintól duzzadó, önfeláldozó hőssé átlényegülni. A jugoszláv partizánok lesajnáló tekintettel simán beosztották volna konyhaszolgálatra, ha náluk jelentkezik... Sajnos a "nagy nevek" -
Mads Mikkelsen, Forest Withaker, Fares Fares - csüggesztően keveset vannak jelen a vásznon. Ahogy nagyon kevés a nem emberi "lény" is. Akik meg vannak, azok elég fantáziátlanokra sikeredtek. Ó, azok a bájos buckalakók... és az űrkocsma tündérien rusnya vendégei... Viszont értékelem az ember-szereplők szívmelengető sokszínűségét.
Akkor mégis miért érdemes megnézni a Zsivány Egyest (különösen, ha valaki hozzám hasonlóan nem része a SW Univerzumnak)? Egyáltalán, mitől ekkora siker ez az egész SW Univerzum? Túlságosan is evidens lenne az a magyarázat, hogy egy remekül kitalált felnőtt mese, amely saját nyomasztó világunk helyett egy egyszerű, egyértelmű problémákkal és megoldásokkal teli alternatív valóságot kínál. Ennél nyilván sokkal többről van szó. A konfliktusok, szereplők, élőhelyek, vizuális formák sokszínűsége; a harcok, csaták eufemisztikus, vértelen ábrázolása; a karakterek szerethetősége, vagy egyértelmű és megfellebbezhetetlen gonoszsága; a technikai részletek aprólékos és fantáziadús megjelenítése; a jó és gonosz oldalak fajoktól független, mondhatni fajokon átívelő benépesítése; a varázslatos elemek megfelelő arányú vegyítése: mind-mind olyan elem, amely válogatás nélkül, szinte minden korosztálynak, kisgyermekeknek és nyugdíjasoknak, kamaszoknak és tisztes családapáknak is fogyaszthatóvá teszi. S bár elsősorban inkább férfias műfaj, mégis összekapcsol családokat, barátokat nemtől, lakóhelytől, iskolai végzettségtől függetlenül. - Nyilvánvaló persze a jól átgondolt marketing stratégia is: a film szereplői, harci eszközei, űrhajói, fegyverei lehetőleg minél többféleképp legyenek megjeleníthetőek. Készülhessen belőlük/róluk bögre, jelmez, játék, puzzle, emléktárgy, Lego - igen, a Lego! Elég sokáig nem értettem azokat a béna, instabil póklábakon imbolygó gép-dínókat a vörösen villogó szemeikkel. Amíg rá nem jöttem: hogy ezt milyen izgalmas lehet a színes kis kockákból megépíteni!
Ezeknek a kritériumoknak általában minden rész - még a kevéssé sikerültebb részek is - megfelelnek. Amitől a Zsivány egyes jó, az egyrészt a sztori hiánypótló volta (végre megértjük, mi volt annak az első, emblematikus résznek a közvetlen előzménye), másrészt a nem szájbarágós, mégis jól érzékelhető aktualitása, harmadrészt azok a mesebeli-meseszerű szereplők (K2-SO, vagy Chirrut Imwe, a vak harcos), akik valódi vidámságot, humort csempésznek az amúgy meglehetősen reménytelen, lehangolóan végződő hőseposzba.
Értékelés: jó. Egész jó. Még én is élveztem (már amikor nem bosszankodtam... lsd. fent...)
