Puritán, fehér falak, bútorok nélküli, rideg, jellegtelen (természetesen szűkülő...) tér. Pár pillanatnyi sötét, majd hirtelen fény, és ott ül velünk szemben Elwood Barnes (Elek Ferenc), a nagybetűs Főnök. Harper Regan (Fullajtár Andrea) nekünk háttal, velünk egy irányba nézve, hozzánk hasonló kisemberként tűri a kényszerű megaláztatást, viseli el a Mindenható Munkaadó hol kérlelhetetlen, hol álszent-önelégült kioktatását, mohó férfi-pillantását, nyálkás érintését.
Haja kis csattal összefogva, kosztümje visszafogott, unalmas barna. Egyik lábáról a másikra állva, kezét tördelve próbál egyszerre menekülni és mégis mindent elviselve kisírni egy kis engedményt. Az egész asszony nem más, mint merő tanácstalanság, megfelelni akarás és elkeseredés.
Harper Regan semmi különöset nem akar, csak meglátogatni haldokló édesapját. De ez az egyszerű, emberi vágy is szinte emberfelettien súlyos döntés elé állítja. Minden ellene szól: veszélyben kerülhet az állása, nem lesz pénz a lánya tanulmányaira, kétévnyi sértett csend után meg kellene találnia a hangot anyjával, s mindezek tetejébe megbillenhet házassága gondosan őrzött látszat-békéje. És talán éppen ezért kell elindulnia. Titokban, hirtelen elhatározással, minden gyakorlatias számítást félredobva, hogy végre leszámoljon az árnyakkal, vágyakkal, bűnökkel, szembenézzen múltjával, jelenével, s talán jövőjével is.
A minimalista, szögletes, színtelen tér képes egyik pillanatról a másikra átváltozni egy kórház folyosójából folyóparttá, kocsmapultból szülői házzá. Harper pedig elnyomott, szófogadó feleségből alkohol(drog)mámoros végzet asszonyává, lázadó lányához ügyetlenül közeledni próbáló édesanyából zavarodott igazságosztóvá.
Élete fő- és mellékszereplői mint furcsa ringlispíl forognak körülötte. Néha felül egy-egy hívogató játékszerre, kényelmes hintóra, pörög-forog maga is, máskor meg csak áll középen, és csodálkozva nézi saját életét.
Ott kering körülötte állandó résztvevőként Sarah, a lánya (Pallagi Melitta), Seth, a férje (Kocsis Gergely), anyja (Bodnár Erika), Duncan, anyja második férje (Takátsy Péter) - és időnként belebotlik 'a zemberekbe': egy antiszemita, kiégett, részeges újságíróba (Mészáros Béla), egy, a családjától rendszeresen idegen nők karjaiba menekülő mintaapába (Vajdai Vilmos), egy teljesen szétesett doktornőbe (Tóth Anita), vagy éppen egy lánya korabeli, anyátlan-hazátlan, kultúrák közt tévelygő muszlim fiúcskába (Helvaci Ersan Dávid).
És az időnként őrült pörgés közben lassan kirajzolódik Harper nyomorult életének góc-térképe: a szánalmasan ismerős anya-lánya konfliktusok újratermelődése; a negyvenen túli asszony görcsös igyekezete, hogy újra megtalálja magában a Nőt; a tehetetlenség érzése, amikor rájövünk, lekéstük az utolsó pillanatot, nem tudjuk már se elmondani, se megkérdezni... S a legmérgezőbb seb: Seth lehetséges bűnének állandóan fejük felett lebegő, sötét, félelmetes gyanúja.
Fullajtár Andrea Harperének mintha két énje lenne. A visszafogott, türelmes, kötelességtudó beosztott, anya, hitves bőréből mint tomboló démon tör elő a fájdalmas, megsebzett, bizonytalan, vagány, dögös nő. Hirtelen elhatározása-visszavonulása, fásult beletörődése - dühös hisztériája fájón hiteles.
Jobbára ilyenek vagyunk mi mind, igyekszünk megfelelni, elsimítani, eltitkolni, ha kell. Amíg el nem jön egy óvatlan, megrázó pillanat, hogy végre kiengedhessük a felgyülemlett vágyakat, mérgező gondolatokat, kipróbáljuk, amire mindig is vágytunk, csábíthassunk, bűnbe eshessünk, beolvashassunk.... Hogy aztán visszatérjünk a 'normális' élethez, ahol este mindenki visszabújik a pizsamájába, és a reggelt a szokásos kávéjával kezdi.
Simon Stephens darabja igazi keserédes ínyencség, keserűje mély, fájdalmas és gyakran taszító tükör, de a humoros-feszültséggel terhes jelenetek között időnként ott az édes remény. A remény, hogy ha jóvá nem is tudjuk tenni hibáinkat, bűneinket, de talán egyszer ki tudunk lépni a körhinta festett alakjai közül, elhagyhatjuk a biztonságos kötött pályát, és elindulhatunk valami igazabb felé. Vagy legalább eljátszunk a gondolattal...
Székely Kriszta rendezése érzékeny, helyenként remekül eltalált karakterekkel - különösen lenyűgözött Mészáros Béla rémesen tipikus, demagóg kocsmatöltelék-tahója, Pallagi Melitta unott-zavarodott-türelmetlen 'emós' kamaszlánya -, jól felépített, déjavu érzést keltő jelenetekkel. Néha feleslegesnek éreztem a groteszkbe hajló túlzásokat, főleg a kórházi jelenetben, de a darab hiteles, elgondolkodtató, sokrétű és nagyon aktuális.
Értékelés: Nagyon jó. A színészek (szokás szerint) remekelnek, a minimál-díszlet, a színek játéka kifejező keretbe foglalja a történetet. Éppen annyira szórakoztató, hogy ne érezzük elviselhetetlenül nyomasztónak, de napokkal később is muszáj legyen elgondolkodni egy-egy jeleneten. Másfél órában egy élet.
