Ha Turandot, akkor Puccini. Ha tízszer teszik fel a kérdés, kilencszer ezt válaszolom. Az idő többnyire megmutatja, mely alkotás időtálló érték, és melyik nem az. Persze előfordul, hogy egy méltatlanul a fiók mélyére temetett mű végre eszébe jut valakinek, és a leporolás után kincsre lelünk.
Azt reméltem, kincset lelek én is a Radnótiban. Hiszen Turandot meséje egészen egyedülálló történet, az Ezeregynap meséi gyűjteményből. Az Ezeregyéjszaka meséiben a felszarvazott és nőgyűlölő szultán rendre kivégezteti a nászéjszaka után menyasszonyait - amíg Seherezádé el nem bűvöli meséivel. Az Ezeregynap meséiben éppen ellenkezőleg, a férfigyűlölő hercegnőt igyekszik meggyőzni alattvalója, Sutlumene arról, hogy vannak hűséges, szerethető férfiak is.
Turandot - Turán lánya -, a világszép hercegnő, gyűlöli a férfiakat. Vagy fél tőlük. Vagy csalódott bennük. Nem tudjuk, csak azt, királyi apja kérésének nem akarván eleget tenni - hogy férjet válasszon magának -, feltételhez köti a frigyet. A vőlegénynek királyi házból kell származnia, ráadásul meg kell válaszolnia Turandot három találós kérdését. Ám aki nem tudja a választ, az fejével fizet vakmerőségéért, hogy egyáltalán szemet vetett a hercegnőre. Kalaf herceg, az inkognitóban bujdokoló királyi sarj kitalálja a válaszokat. Elnyeri Turandot kezét, de ő ennél többre vágyik, a szívére is igényt tart. Nem kell neki az erőszakkal hozzá kényszerített feleség, szerelmet szeretne. Kiegyenlíti hát a harcot, felajánlja Turandotnak a szabadságot, ha rájön, mi az ő neve, és honnan származik. Turandot erőszakkal, zsarolással, csellel próbálkozik - s bár végül sikerrel jár, megtudja Kalaf nevét, mégis lemond szabadságáról, és a szerelmet választja.
Különleges történet, hiszen főszereplői egyike sem szerethető feltétel nélkül. Nincsenek feketén-fehéren jók és rosszak. A király gyenge, hiszen hagyja lánya őrült szeszélye nyomán vérpaddá válni országát. A hercegnő rátarti, büszke, kegyetlen, és oly mérhetetlenül egoista, annyira fél saját érzéseitől, hogy inkább legyilkoltat minden férfit, aki talán felolvaszthatná jégszívét. Kalaf viszont egy együgyű, ostoba szerelmes, akit a csillogó külsőségek teljesen kifordítanak önmagából; lemond minden addigi céljáról, elfeledkezik szülőről, családról, hazáról, becsületről - egy csinos arcocska láttán. Miközben eszünkkel tudjuk, nem kellene szeretni őket, valahogy mégis beszippant a történet. Nem tudunk nem drukkolni a "szerelem hatalmáért". Hinnünk kell abban, hogy a legkeményebb páncél is felolvasztható, a legkeményebb lélek is megmenthető. Hinnünk kell abban, hogy van bocsánat, és az elkövetett bűnök után is jöhet boldogság.
Carlo Gozzi 1762-ben az eredeti mesét a commédia dell'arte hagyományai szerint dolgozta fel. A commédia dell'arte előadói hivatalos vándorszínész-társulatok voltak. Nem létezett a mai értelemben vett darab, csak egy cselekményvázlat, állandó figurák és párbeszéd-panelek. Nem beszélhetünk valódi improvizációról, de a színészek az előre betanult dialógusokat, monológokat aszerint váltogatták, rövidítették le, vagy éppen nyújtották hosszabbra, hogy a közönségnek milyen volt a reakciója.
Gozzi drámájában megjelennek a hagyományos commédia meseszövésének szálai (keresztszerelem, eltitkolt személyazonosság, látványos megmenekülések, őrület, téves halálhírek, humoros zsarolások és rászedések, vagy akár verekedés, erotikus játékok és egyszerű gorombaság); a megszokott szereplők (nehezen egymásra találó szerelmesek, Pantalone, a zsugori, öntelt miniszter, Tartaglia, a dadogó hivatalnok, Brigella, az eszes északi paraszt, aki bonyolítja az eseményeket, és a szolgálólányok, akik segítik a szerelmeseket); az uraknál a maszkok használata; a zenei kíséret; a drámai cselekmények közé ékelt humoros, időnként bumfordian vicces magánszámok.
Puccini a XX. század elején úgy döntött, modernizálja a történetet, a hangsúlyt a drámára, az érzelmekre helyezi. Lehántotta a commédia dell'arte minden sallangját, és egy szimbólumokban gazdag, időn-téren átívelő, nagyszabású szerelmi-társadalmi drámát zenésített meg, nem is akárhogyan.
Juronics Tamás pedig most, a XXI. század elején, visszatért Gozzi művéhez és a commédia dell'arte hagyományokhoz. Miközben alaposan modernizálta is a történetet. Egy fiktív, ám mégis a 60-as évek maoista Kínáját idéző diktatúra erősen erodálódó keretei közé ültette át a darabot. A díszlet tulajdonképpen egy bunker, bár nekem állandóan egy Starwars űrhajó teljesen elrozsdásodott, kopott belseje rémlett fel. (Tudom, hogy ez a trend, de nagyon örülnék, ha egy fajsúlyosabb mondanivalójú, modern darab végre nem egy tölcsérszerűen szűkülő, végtelenbe vagy éppen semmibe vezető térben játszódna, ahol a színészek - mintegy a szerepük részeként - mozgatják a díszlet-elemeket. Unalmas, tessék valami újat kitalálni.) A császár-diktátor (Bálint András) tiszta fehérben, Pinochetnek álcázva játssza a teljhatalmú nagyurat, néha fülsiketítő lövéseket ad le puskájából a semmire (vagy valakit lelőtt a színfalak mögött?!), de még a saját lányát sem képes megregulázni. Miniszterei :Pantalone (Csankó Zoltán) és Tartaglia (Gazsó György) komédiába illőn esetlenkednek, dadognak, fontoskodnak, ahogyan az elő van írva. Kalaf herceg (Szatory Dávid) kellőképpen szálfatermetű, jóképű, ám fájdalmasan butácska és naiv - ami az előadásban elvárás is. Turandot (Petrik Andrea) kétségkívül mutatós, megfelelően kegyetlen, rátarti, és antipatikus. És hisztérikus. Minden adottsága (termet, szép arc, kellemesen mély orgánum) meglenne egy hiteles, hűvösen elegáns, ám elkényeztetett, elkeseredett, riadt hercegnő megformálásához, de mintha kifejezetten az lett volna a cél, hogy mindebből csak a hisztérikus jelenjen meg.
Értem én
, hogy a commedia dell'arte megtartása volt az alap koncepció. De ha engem kérdez valaki, kár volt. A szereplők sematizálása, a jellemfejlődés hiánya, a didaktikus részletek (a katonák teljesen fekete, arc nélküli feje, tévébejátszások a tapsoló tömegről és a rendőri erőszakról), a hosszas zenei betétek (Bartók: A csodálatos mandarinja szólt végig) vontatottá és érdektelenné tették a történetet. Amikor viszont hirtelen megszakították a drámát a vicces betétek, úgy éreztem, mintha a Sas-kabaréba pörgették volna át a nézőteret. Kétségtelenül szórakoztató volt a miniszterek talpnyaló kettőse, a főeunuch, Truffaldino (Pál András) remek paródiája, végre felpezsdült a közönség, de semmiképpen sem mondanám, hogy odavalónak éreztem. Árulkodó jel volt, hogy a mellettem ülő néni konkrétan elaludt, de többször hallottam hangos ásítozást.
A darab legnagyobb találata a befejezés. Anélkül, hogy elárulnám, csak annyit mondok, bárcsak ehhez a meglepő, váratlan, valóban megújult befejezéshez igazította volna Juronics a rendezést. Ha éreztem volna a hatalom gyomorszorító fenyegetését, Turandot hisztériájának valódi mozgatórugóit, Kalaf inkompetens, lanyha jelenlétének fontosságát, az intrikák gyilkos erejét... Ha a rendező inkább lemondott volna a commédia dell'arte külső jegyeiről, és sokkal bátrabb formában mondta volna el üzenetét. Akkor talán...
Értékelés: Közepes. De minden hibájával együtt is érdemes megnézni, mert a történet érdekes. Mert néha kevésbé sikerült daraboknak is vannak fontos momentumai, értékes színészi alakításai, súlyos megközelítései. És érvényes üzenete. Talán a commédia dell'arte fölött eljárt az idő, de Turandot meséje fölött korántsem. Érdemes lenne tovább próbálkozni vele.
PS: Valaki megmondaná, mi volt végül szegény Barak (Schneider Zoltán) szerepe az események folyásában?!
