Sajnos nem olvastam Kristóf Ágota regényét. Valószínűleg nem is fogom. Pedig szeretem a tőmondatokat. De nem különösebben kedvelem az abszurd, fikciós feladvány-regényeket. Különösen, ha nincs egyértelmű megfejtésük.
Valamint bevallom, a film nem csinált nagy kedvet hozzá.
Szász János filmje megpróbálja Kristóf Ágota történetét konkrét időbe, országba, sőt városba helyezni, valódi magyar háborús drámává formálni. Budapest, 1944: papa, mama, két kiskamasz ikerfiú. Papa a frontra indul, mama érthetetlen okokból (az ikrek túl feltűnőek?!) húsz éve nem látott anyjához, valahová a határszélre (Sopron?) viszi a két gyereket. Ő maga - szintén megmagyarázhatatlanul - mindössze pár jótanáccsal és egy nagy füzettel (Írjatok bele mindent, ami történik veletek!) odahagyja a fiúkat, s zokogva elrohan. Nagyanya (Molnár Piroska), a falu boszorkánya, finoman szólva is Dickens-i szadizmussal nyesegeti a két "szukafattya" vadhajtásait. Bár a fiúk meglehetősen furcsa, szado-mazochista, autodidakta ön-nevelése még őt is meglepi.
De szükség is van minderre, mert ebbe az egy-két évbe Szász Jánosnak tényleg sikerült belepasszírozni minden elképzelhető háborús és nem háborús szörnyűséget. A gonosz Nagyanya mellett van itt megfagyott katonaszökevény, szerencsétlen nyúlszájú bolond lány (Tóth Orsi), homokos SS-tiszt féltékeny baráttal, zsarolható plébános, ügyetlenül kínzó nyilas-legény. Ömlesztett borzalmak kicsiny tárháza: állatkínzás; magyar faluhelyen nyilván általánosnak számító kiskorú-megrontás - mármint hogy a magányos, pucérra vetkőző cselédlány fiatal fiúcskákat csábít fadézsájába...; zsidó-deportálás; kiüresedett koncentrációs tábor krematóriummal; halálos csoportos szovjet erőszaktevés; valódi fattyúval előkerülő, hisztérikus, majd rögvest lebombázott anya (mert véletlenül pont a faluvégi kiskertet bombázzák...); fogságból hazatérő apa, aki a gyerekek szeme láttára hantolja ki feleségét - és megcsalatásának bizonyítékát. Mintha ebbe a pár négyzetkilométerbe akarná a rendező belezsúfolni a magyar történelem egyik legsötétebb korszakának minden rémségét.
Csakhogy aki sokat markol, az keveset fog. Teljesen hihetetlen, hogy két elhanyagolt, rendszeresen megvert, folyton éhes, koszos fiúgyerek időnként szépen vasalt fehér ingben kergetőzik az erdőben, és rendszeresen magától tanul, tollbamondást ír. A filmbéli gettó-kiürítés és transzport-terelés télen, szállingózó hóban zajlik, miközben tudjuk, ez valójában nyáron történt. Érthetetlen, hogyan találja meg a német tiszt a fiúkat a nyilas-börtönben, és elképzelhetetlen, hogy ilyen szinten bosszút álljon értük. Miért nem törődött az édesanyjuk velük mostanáig, hogy akarhatta újra elhagyni őket? És miért tett ugyanígy végül az apjuk is?
Azt hiszem, jobb lett volna az eseményeket nem konkretizálni, megmaradni az eredeti, megfoghatatlanabb, szimbolikusabb verziónál.
Akkor talán jobban elgondolkodnánk azon, miért nincs senkinek sem neve - még a főszereplőknek sem. Melyikük írta a Naplót? Mindketten? Felváltva? Egy a kézírást, de sosem látjuk, ki ír. Sosincs vita, beszélgetés, hogy ma én írom, holnap te. Egy közös MI meséli el az eseményeket. (Tökéletes, mai helyesírással.) Ha jön a bomba, egyikünk befogja a fülét, másikunk a szemét. És egyikünk se lát-hall... Miért a Szétválás az utolsó, legnehezebb lecke, holott a történet éppen azzal kezdődik, hogy nem hajlandók különválni? Miért olyan furcsán érzelemmentesek ezek a gyerekek? Miért viselkednek ennyire abszurd módon? (És nem, nem hiszem, hogy egy gyerek akár háborús szituációkra ilyen elképesztő reakciókat adna.) Mintha nem gyerek-gondolatokat olvasnánk, mintha valójában nem is lennének ketten, mintha az egész történet alapvetően valami egészen másról szólna, mint két kis hadiárva extrém csínytevéseiről és túléléséről.
Értékelés: Közepes. Nehezen nézhető és emészthető. Szász János adaptációja szinte megfojtotta a regényt. Kézzelfoghatóvá, valóságossá akarta tenni a szereplőket, az eseményeket, de ez egyrészt hibákat eredményezett, másrészt valami nagyon fontos mintha kimaradt volna. Hogy miért érdemes mégis megnézni? Mert Molnár Piroska egyszerűen zseniális. (A főszereplő ikerpár engem sajnos nem győzött meg, bár ez az állandó eszköztelen fásult-szigorú nézés lehetett éppen rendezői koncepció is.) És mert a tetszéstől, vagy nem tetszéstől függetlenül erős történet. Ajánlom azoknak, akik szeretik a kihívásokat, a furcsa hangulatú, érzelmekre súlyosan ható alkotásokat. A gyönyörű képi részleteket, a sűrű, jelentőségteljes csendeket, az elvont gondolatokat. De leginkább azoknak ajánlom, akik szeretnek elgondolkozni egy filmen, és nem bánják, ha nem kapnak válaszokat a kérdéseikre...
