Vége a tanításnak, kitör a nyári vakáció - kitódulnak a fiúk-lányok az iskolából, mint kiscsikók a karámból. Napsütés, tenger, boldog viháncolás, ünneplőben pancsolás. Ha bárhol nem is, de sok pontján a világnak pereghetnének a kezdő képsorok. Még az is lehet, hogy sok családban megmosnák a lányok fejét: ilyet nem illik, ejnye, fiúkkal együtt, vizes ruhában, önfeledt testközelben...
Hiszen mindenhol fontos gyermekünk jó híre, a környezet véleménye, az elfogadott szabályok betartása, a társadalmi szokások tisztelete, ettől lesz élhető, biztonságos a világ. A kérdés az, ugyanilyen fontosak-e fiaink-lányaink vágyai, érzései, egyéni boldogsága? A film azt boncolgatja, hol a határ a tolerálható hagyománytisztelet és az erőszakos kényszer között.
Öt lánytestvér (tíztől tizennyolc évesig), egy kis török faluban. Öt gyönyörű fiatal lány, farmerben, kibontott hajjal, nagyszájúan, önbizalommal tele készül a nyári szünetre. Aztán egyik pillanatról a másikra minden rosszra fordul - mondja Lale, a legkisebb testvér a film elején. Végig ő narrálja a történteket, ő a legbátrabb, a leginkább lázadó, mintha ő lenne a főszereplő - bár mind az ötük sorsa egyformán fontos, egyforma súlyú.
Talán a szomszédasszony rosszindulatú vádaskodása miatt, talán a falusiak szemében elfogadhatatlan hangos feleselésük miatt, talán mert ekkor döbben rá a család, a lányok felnőttek - szorosabbra húzzák a gyeplőt. Először csak a ruháikat cserélik le formátlan, 'szűzies', színtelen uniformisra, majd megvonják tőlük a modern világ kommunikációs csatornáit (telefon, internet), végül gyakorlatilag bezárják őket a "feleséggyárrá" változtatott házba.
Egyértelmű a hagyományok által kijelölt sors: férjhez kell menniük. Minél előbb, hogy 'biztonságban' legyenek. Biztonságban a nagyvilág csábításától, saját maguktól, bűnös vágyaiktól. Lázadásuk borítékolható, ám minden lázadás csak fokozza az elnyomást. Menekülési útvonaluk természetesen egyéniségüktől függően változó, értelemszerűen egyre veszélyesebb, önpusztítóbb. De ők öten mégis egy egész. Fájdalmaik, örömeik közösek, együtt rezdülnek, egymásért küzdenek - amíg lehet. 
Furcsa társítás, de szinte azonnal a Hegedűs a háztetőn jutott eszembe. Talán az öt lány miatt, talán mert abban a filmben is - többek között - a hagyomány és a változás-változtatás igényének elfogadása az ütközőpont. Ám a mozgási irány az, ami fordított. Tevje hagyománytisztelete egy állandó biztonsági keret fenntartásáért küzd. Hiszi, hogy ami egyben tartotta a közösséget, az hosszú távon a lányok javát szolgálja. A három nagylány ezeket a kereteket feszegeti, hiszen közben változik körülöttük a világ, a biztonság már látszatként sem adatik meg. Így hát a hagyományok védelme már nem érv a változtatások ellenében.
Lale nagymamája is ezt a fajta hagyományok adta biztonsági keretet szeretné biztosítani unokái számára - jól érzékelhetően nem teljesen saját személyes véleményét artikulálva. De behódol a közösség, a fia ítélete előtt: a lányokat kizárólag a hagyomány mentheti meg a romlástól. Így az öt testvér a szabad világból fokozatosan kényszerül vissza az egyre szűkebb, egyre magasabb falakkal, egyre sűrűbb rácsokkal lezárt régi világba.
Furcsa módon szinte semmit nem tudunk a családról. Nem tudjuk, pontosan miért maradtak árván a lányok, mi történt nagypapával, a nagybácsinak miért nincs felesége, gyerekei... Nincs családi múlt, nincsenek családi tradíciók, tágabb rokoni kapcsolatok. Nem ismerjük a falu lakóit, a többi családot, a létező szokásokat. Mintha Deniz Gamze Ergüven kiemelte és mikroszkóp alá helyezte volna a konfliktust és a közvetlenül érintett szereplőket.
A film bárhol játszódhatna. Bigottan katolikus kis lengyel faluban, Németország egy vallási fanatikus családjában (Brüggemann: Keresztút c. filmje!), ortodox zsidók között, Indiában... Nem a vallás a kérdés. Az egyén, és főképp a nők önrendelkezési joga.
Valóban őket védjük, amikor bezárjuk, 'illedelmes' viseletbe bújtatjuk őket, elszakítjuk őket családjuktól, barátaiktól? Amikor elvesszük tőlük a tanulás, karrier lehetőségét, megalázó orvosi vizsgálatra kényszerítjük őket (bizonyítandó érintetlenségüket), kiszolgáltatjuk őket a család - a hagyománynak köszönhetően szintén társtalan, frusztrált - férfitagjainak, vagy éppen vadidegeneknek, a szent cél érdekében: hogy beteljesítsék női princípiumukat?!
A súlyos mondanivaló ellenére a film humoros, lendületes, életigenlő, időnként költői. A lányok minden szemvillanása, ajakbiggyesztése hiteles, lázadásaik, szökéseik krimibe illően izgalmasak, a drámai csúcspontokat nem dimenzionálták túl.
Csak a legutolsó filmkockákon jövök rá, mi volt a legfájdalmasabb: ezek a lányok egymáson kívül senkitől nem kaptak egy mosolyt, simogatást, egy vigasztaló szót. A család többi tagja kézzel fogható jelét nem nagyon adta, hogy a kötelesség letudásán (vagy aljas vágyaik beteljesítésén) kívül éreznének bármit irántuk. Nagyon egyszerűen zárul a film, mégis hihetetlenül megrázó, amikor a tízéves Lale (Günes Sensoy) végre újra gyerek lehet - amikor rádöbbenünk, mennyire hiányzott neki egy kedves szó, egy ölelés.
Értékelés: Remek. Gyönyörű, de nem dagályos, szórakoztató, de nem súlytalan. Drámai és mégis friss, fiatalos. Üzenete a világ bármely pontján értelmezhető. Mert mindenhol egy a feladat: megtalálni az egyensúlyt a tradicionális és a modern, a régi és az új értékek között.
P.S. Nihal G. Koldas remekül alakítja az őrlődő, az unokái, fia és a falu közössége között szinte szétszakított asszonyt, a nagymamát. Aki érzi unokái fájdalmát, de nem tehet mást, mert hiszi, hinni akarja, ez az élet rendje, a boldogsághoz vezető út. Néha majdnem megnyílik, majdnem segít, majdnem megvédi őket - hogy aztán megtörten visszakozzon. Sorsa megérdemelne egy saját filmet...
