Furcsa véletlen, előző írásom főszereplője a századforduló, a Jugendstil modernizálódó, felvilágosuló Bécse - és most egy ízig-vérig bécsi író darabja kerül terítékre, 1912-ből. Arthur Schnitzler apja ismert orvosprofesszor volt, maga is folytatott orvosi tanulmányokat, ideggyógyászként saját praxist nyitott klinikai gyakorlata után. Eközben írt, orvosi és szépirodalmi műveket egyaránt, a Junges Wien (Fiatal Bécs) irodalmi csoport tagjaként a századforduló monarchiájának egyik fő kritikusa volt.
Nem véletlen hát, hogy ez a darabja is az orvostársadalom nagyívű morális-politikai kérdéseit, vagy éppen kisstílű huzakodásait veszi górcső alá - hogy aztán az ott látott fertőzéseket, baktériumokat, vírusokat, harcokat, beteg jelenségeket hogyan vetítjük ki a teljes társadalomra, az már a mi dolgunk...
Bernhardi professzor magánklinikáján egy fiatal lány haldoklik. Valamiféle égi tüneményként utolsó perceit euforikus életigenlés tölti ki, nem is tudja, hogy legfeljebb órái vannak hátra. Megérkezik a katolikus pap, hogy feladja az utolsó kenetet, ám a professzor nem engedi be a kórterembe. Feloldhatatlan dilemma: az utolsó pillanatok boldogságát, vagy az örök békességet érdemli a beteg?
A helyzet és az eset extrém, de ami utána következik, az már teljesen áltagos. A klinika irigyelt igazgatója támadhatóvá válik, és a támadások menetrendszerűen meg is érkeznek, természetesen onnan is, ahonnan egyáltalán nem várná. A darab alap dilemmája Bernhardi döntése - a békesség, biztonság, prosperitás oltárán feláldozza-e elveit, vagy engedjen a nyomásnak, kérjen bocsánatot, tegyen engedményeket a klinika személyzeti politikájában, hódoljon-e be az aktuális politikai trendnek? 
Scnitzler az írás pillanatában meglehetősen botrányos szerzőnek számított (több darabját be is tiltották), ám ahhoz képest, ami a következő évtizedekben történt, gondolhatnánk: ez botrányos? Hiszen csak egy kellemes, békebeli karikatúra a polgári Bécs politizálgató, gyógyítgató, műfelháborodó, moralizálgató, picikét zsidózó, cselszövögető világáról. Frappáns, gunyoros párbeszédek, könnyed eleganciával megrajzolt, egyszerű karakterek. Ráadásul az eredeti 200 oldalból 120-at kihúztak. Ami maradt, abban a csillag Bernhardi professzor, az összes többi szereplő a körülötte keringő bolygók társulata.
Van is pár szerep, ami némiképp lóg a levegőben, ráadásul megformálóik sem remekeltek. (Kókai Tünde Ludmilla nővérként, Szabó Sebestyén László ifjabb Bernhardiként kifejezetten gyenge, míg Némedi Árpád dr. Feuermann-ja ugyan hiteles, de felbukkanása a darabban teljesen indokolatlan.) Nem tudni, azért, mert a húzások miatt vérszegénnyé vált maga a figura, vagy a rendezés nem fordított rájuk kellő figyelmet.
Aki kiemelkedő a darabban, az Mácsai Pál (Bernhardi professzor) és Gálffi László (dr. Flint miniszter) - kettejük figurája lép ki igazán a kicsit egysíkú ábrázolásból. Bernhardi tépelődik, próbálja megtalálni annak a lehetőségét, hogy a világot valahogyan a saját morális szintjéhez igazítsa. És persze közben ne kelljen lesüllyedni azok szintjére. Flint éppen ellenkezőleg, a világ meghódításához igazítja nem csak tetteit, de azok filozófiáját is. A darab legizgalmasabb, legszórakoztatóbb pillanatai, amikor Mácsai Pál filantróp, idealista, kételyekkel teli, de állhatatosan a jót kereső professzora próbál dűlőre jutni Gálffi László nagystílű, elegáns, mindent, és annak az ellenkezőjét pillanatokon belül is "eladni" képes miniszterével. - ”A közéletben magasabb érdek is van, minthogy az ember betartsa a szavát” - érvel Flint.
Kellemes ellenpontja a két erőteljes férfi főszereplőnek Für Anikó kicsit affekta, finomkodó, álszent, ám igen állhatatosan célratörő professzor asszonya és Takács Nóra Diána bővérű, elkötelezett, nagyhangú, emocionális Löwenstein kisasszonya. A többiek hozzák az Örkényben megszokott színvonalat.
Ascher Tamás rendezése kellemes, nem modernkedi túl a darabot, nem akar nagy attrakciókat mutatni. Hagyja érvényesülni Kertész Imre fordításának finom humorát, Izsák Lili egyszerű, időtlen, kifejező díszletét, s nem utolsó sorban Schnitzler szemlélődő, orvosírói stílusát. (Mert Schnitzler úgy vizsgálja darabjának szereplőit, mint egy tudós a fehéregereket a labirintusban. Kívülről, elemezve, kísérletezve.) Ám a darab néha megtorpan, a kép szinte kimerevedik, Ascher rámutat azokra a pontokra, amikor valami igazán fontos hangzik el. A legfeszültebb, legelgondolkodtatóbb pár perce az estének az a jelenet, amikor Bernhardi és Render tiszteletes (Nagy Zsolt) megpróbálja megérteni a másikat, elfogadni annak álláspontját - reménytelenül.
A Bernhardi-ügy több mint 100 éve íródott. Schnitzler nem tudhatta, micsoda világégések kezdetét festette le, de nekünk két nevetés közt - amikor gondolatban bólintunk, nahát, mintha a mai magyar közállapotokról írt volna! -eszünkbe kell jusson, akkor is így, ezzel kezdődött....
Értékelés: Jó darab, jó rendezés, remek Gálffi és remek Mácsai. Kellemes, humoros, de elgondolkodtató darab. Feltétlenül nézd meg - ha sikerül jegyet szerezni rá....
