2007. február 11. Grammy-díjátadó: Best Pop Vocal Album, Record of the Year, Song of the Year, Best New Arstist, Best Female Pop Vocal Performance - Amy Winehouse
2011. március 29. Sziget Fesztivál : "A legnagyobb névnek mégis Amy Winehouse ígérkezik. A botrányhősnő, aki a legfrissebb hírek szerint sikeresen leszámolt az évek óta fennálló drogproblémáival a soul, a rhythm & blues és a dzsessz műfajban is otthonosan mozog, a Szigeten először lép majd fel Magyarországon."
2011. június 21. "Amy Winehouse a botrányos belgrádi koncertje után az összes idei fellépését lemondta."
2011. július 23. "Londoni otthonában holtan találtak Amy Winehouse brit énekesnőre. A 2000-es évek egyik legsikeresebb, többszörös Grammy-díjas könnyűzenei előadója mindössze 27 éves volt."
2015. július 9. "Július 9-től, mától vetítik a mozik az Amy ‒ Az Amy Winehouse-sztori című filmet. Nagy port kavart, szétszedik egymást a népek, hogy kinek van igaza meg kinek a hibája az egész, de nem ezért érdemes megnézni. Csakis miatta, Amy miatt."
Unalmas közhely: a hirtelen jött siker, a világhír, a gazdagság, a média - mindezek könnyedén tesznek tönkre még egy egészséges, stabil egyéniséget is. Szintén közhely: a nagy művészek többsége éppenséggel nem tartozik a stabil, vidám lelkűletű személyiségek közé. A nők, a női művészek pedig fokozottan sérülékenyek erősen patriarchális társadalmunkban. Az állandó megfelelési kényszer a világ, a menedzser, a média, az apa (sokszor a nem létező, álombéli apa), a szerető, a férj és végül a közönség, a rajongók felé - mindez könnyen felőröl, eléget, bekebelez.
Marilyn Monroe, Janis Joplin, Edith Piaf, Judy Garland, Whitney Houston... Ők is belehaltak függéseikbe, fájdalmaikba. Hol, mikor, ki tudta volna megmenteni őket? Egyáltalán, menthetők lettek volna? Vagy az az óriási tehetség, ami a csúcsra repítette őket, éppen abból a szenvedésből táplálkozott, amit sérülékeny, törékeny lelkük nem volt képes feldolgozni?
Biztosan jó jazz énekesnő lett volna Amyből akkor is, ha édesapja éppen kamaszkora kezdetén nem hagyja el a családot. (Ilyen hang és ilyen zenei tehetség nem maradt volna felfedezetlen akkor sem.) Ha az apakomplexusa miatt (?) nem olyan férfival esik eltéphetetlen szerelembe, aki rászoktatja a kemény drogokra és kihasználja. Ha éppen ebből a szerencsétlen szerelemből nem születik meg az a lemez, ami pillanatok alatt meghódítja a világot. Ha frissen megkerült apja és 'odaadó' férje nem gyorsítják fel amúgy is elképesztően hirtelen felívelő karrierjét. Ha a média, a bulvár, a lemezkiadók nem látnak benne dollármilliókat. Ha hagyják kicsit pihenni. Ha észreveszik, mennyire reménytelen már a helyzet. Ha valaki képes Amyt igazán szeretni. Nem sikerült.
A befektetők jól jártak, ilyen gyors és ilyen magas hozamot ők sem vártak a kis londoni zsidó lánytól. A közönség is megkapta, amit már jó ideje várt: egy őszinte, nagyszájú, mindig önazonos, fantasztikus énekesnőt. Gyönyörű, megrázó, impresszív dalszövegekkel, elképesztő hanggal és zenei stílusérzékkel, új divatőrülettel, botrányokkal, szabadszájú véleménnyel.
Nem tudom, ő megkapta-e, amire vágyott. De Asif Kapadia filmje legalább megpróbálja kideríteni. Megmutatja Amy esendő lelkét, kislányos örömeit, sziporkázóan okos beszólásait, gyengeségeit, vágyait, dalait, szerelmeit, függéseit.
Bizonyos szempontból könnyű dolga volt, a 2000-es évek gyermekei már kamerákkal, telefonokkal fotózták-filmezték magukat-egymást, hangposta üzeneteket hagytak, ezért láthatjuk a maga pőre valójában Amyt még jócskán híressé válása előtt - bolondozva, félálomban, pattanásos tiniként, lámpalázasan első fellépésein.
Filmjében valóban Amy a főszereplő, amikor a család, barátok, munkatársak beszélnek, akkor is Amyt látjuk fotókon, videókon. Nem ítélkezik Amyről, a férjéről, a barátnőkről, vagy az apjáról. Nézzük az archív felvételeket, a mosolygós, kicsattanóan egészséges, durcás, lázadó kamaszlányt, amint röpke két óra alatt csonttá soványodik, menekül a riporterek stroboszkóp-szerű vakuinak villogása elől, s akinek már a csúcs is dögunalom drogok nélkül. Közben fejünkben cikáznak a kérdések, miért nem hallunk többet anyukáról, a családról, hol volt apuka addig, amíg a lánya híres nem lett, miért fontosabb egy szülőnek a pénz és a saját híressége, mint a gyereke egészsége és boldogsága? Azt ma már természetesnek vesszük, hogy a média ugyanolyan lendülettel magasztal valakit az egekbe, mint ahogy két lábbal tapossa a földbe, hogy nem ismeri a magánélethez való jogot.
Azon gondolkoztam a vetítés közben, vajon ha élne, Amy beleegyezett volna, hogy ennyire személyes, intim felvételeket mutassanak róla? Bár a rendező igyekezett kesztyűs kézzel bánni vele, nem mutatott igazán szörnyű fotókat (találni éppen eleget az interneten), és a cél igazán értékelendő, mégis fáj látni. Miközben tudom, látni kell. Minél több fiatalnak. Azoknak a tinédzsereknek, akik hírnévre vágynak, akik azt hiszik, a testünkkel büntetlenül visszaélhetünk, és a drog/alkohol megoldja a problémákat. Meg a szülőknek. Akik szerint a bulimia múló hóbort, vagy ennyit megér, hogy a gyerek jól nézzen ki. Azoknak, akik elhiszik, hogy kiskamasz gyerekük probléma nélkül napirendre tér afölött, hogy apuka eltűnik az életéből. Azoknak, akik hátradőlve végignézik, ahogy felnőtt gyerekük a vesztébe rohan, mit tehetnének, hisz nagykorú!
Végül mindazoknak, akik minden szerencsétlen élet láttán folyton az elbukóra mutogatnak, hiszen mindenki a saját sorsának a kovácsa...
Értékelés: Fájdalmas, megrázó. Nagyon jó munka, tényleg megismerhettük egy kicsit Amyt. Nekem azért egy kicsivel több zene jólesett volna, mégiscsak a világ egyik legjobb énekesnője volt.