Meleg van mostanság, sőt, tikkasztó hőség. Az embernek se ereje, se kedve elindulni, ha egyszer végre hazaért. Még moziba se.... Őszintén szólva mindössze ennyit tudnék mentségemül felhozni, hogy pont egy Nicholas Sparks filmet néztünk meg itthon.
Ő az a könyvgyártó, aki szakmányban ontja a többnyire két idősíkban játszódó, hiper-romantikus és rendkívül tanulságos könyveket, amiből aztán Hollywood sorozatban forgatja a kasszasikereket. Egy kritikusa szerint: "szerzőnk a Nora Roberts-féle szerelmi tragédiákat okádó műfaj egyik jeles képviselője. Munkáinak témája ezért aztán ki is merül az egymástól elszakított, tökéletes frizurájú, heteroszexuális párok Shakespeare óta a totális unalomig kiismert konfliktusainak bemutatásában."
Nem olvastam tőle semmit, valószínűleg a könyvesbolt azon oldalára se megyek, ahol a hasonló könyvek állnak óriási kupacokban. De ha mégis, felütvén az egyik bestsellerét ilyesmiket olvashattam volna: "Egymás karjában töltötték a napot, szeretkeztek, majd együtt nézték a fahasábok körül táncoló lángokat. Noah néha idézett valamelyik kedvenc verséből, Allie mellette feküdt, csukott szemmel hallgatta, és szinte érezte a szavakat. Utána újból egymáséi lettek."
Még szerencse, hogy a házi mozizás előtt nem néztem utána se a sztorinak, se a szerzőnek. Lerogytam a tévé elé és simára főtt aggyal bámultam a mozgó képeket...
Szép - és felettébb szorgos - entellektüell hősnőnk, Sophia (Britt Robertson), engedve a finom erőszaknak, barátnőivel ellátogat egy rodeó versenyre. Ahol természetesen a legnépszerűbb és legvonzóbb rodeóbajnok, Luke (Scott Eastwood) első látásra belészeret. Egy véletlen folytán nem csak egymáshoz, de egy régi szerelmi történethez is egyre közelebb kerülnek. Sophia nem csak szép és szőke és vékony és okos, de jólelkű és érzékeny és önfeláldozó is. Luke pedig erős és hősies. Megmenti a morc és morózus Ira-t (Alan Alda) egy baleset során, akinek aztán Sophia pillanatok alatt a bizalmába férkőzik.
Az idős férfi és a fiatal szerelmespár barátságából megható párhuzam bomlik ki. Ira és Ruth (Oona Chaplin) szerelme nem meglepő módon éppen úgy eltérő kulturális háttérrel, de nagy és elsöprő érzésekkel kellett megküzdjön, mint Luke és Sophia találkozása. Csodák csodája, mindkét hölgy elfojthatatlan lelkesedést érez a kortárs képzőművészet iránt, míg a rájuk feltétel nélküli rajongással tekintő hímek természetesen (!!!!) teljesen analfabéták a szépség, finomság, művészeti értékek területén (kivéve természetesen magát a szeretett nőt). A hölgyek önfeláldozóan pátyolgatnak kisgyereket, vagy idős bácsit, a férfiak pedig küzdenek azzal a mardosó bűntudattal, hogy bizonyos szempontból milyen keveset tudnak nyújtani szerelmüknek.
De minden jó, ha vége jó, mindenkit megnyugtatok, a boldog vég (alias Happy End) nem kerüli el a nézőt. Sőt! Hogy ne lőjem le a legvégső poént, csak annyit írnék az utolsó nagy csattanóról: A jó elnyeri méltó jutalmát.
Megvan hát a boldog vég, de nem hagy nyugodni a belülről feszítő nagy kérdés: ha ennyire rossz véleménnyel vagyok erről a filmről, sőt erről a műfajról, akkor miért ajánlom? Egyáltalán, mitől tetszett?!
Bevallom először is Scott Eastwood miatt.... Néztem a filmet, és fogalmam sem volt róla, mi a neve és kinek a fia. De tény, a látvány minden igényt kielégítő. Ez persze pár perc után kevés lenne, van itt színészi teljesítmény is. Aztán amikor megnéztem, ki ez a fiú, már meg sem lepődtem, csak biccentettem. Volt honnan örökölni, külsőt is, tehetséget is. (Igen, igen, persze hogy Clint Eastwood a papa.) Britt Robertson (Sophia) kedves statiszta mellette, csakúgy, mint Jack Huston (fiatal Ira) Oona Chaplin (Ruth) mellett. 
Nem lenne feltétlenül szükséges, hogy Charlie Chaplin unokája (és Eugene O'Neill dédunokája) tehetséges színésznő legyen, de az. George Tillmann rendezése korrekt, szépek a képek, kellemesek a mellék karakterek, jókor váltja a romantikát egy kis rodeós izgalom.
Végül el kell ismernem, mindenki lelkében ott az igény egy kis rózsaszín felhőre, egy kis mesére. Hogy igenis győzni tud a szegény ember legkisebb fia, övé lehet a király világszép lánya, és fele királysága! 
Néha szeretnénk gyerekszemmel nézni a világba, elérzékenyülni giccses képeken, pillanatokon, hinni, hogy van tökéletes férfi/nő, aki felad értünk mindent, legyőzi a riválisát, a bikát, saját magát, lemond gyerekről, karrierről, gazdagságról... És persze még a lottó ötöst is megnyeri! Aztán másnap felébredünk, és annak is tudunk örülni, hogy a párunk a mi kedvünkért 40 fokban is főz, vagy munka után is órákat tölt azzal, hogy installálja a gépünkre az új programot. 
Értékelés: kicsit (?) csöpögős, kicsit (?) vontatott, meglehetősen didaktikus, de van az ember életében az a pillanat, amikor kellemes. Úgyis inkább csajos film, akinek magasak az elvárásai, koncentráljon Scott Eatwood-ra....Közepes fölének mondanám.
