Négy gyerek a világ négy csücskén. Akik hetente, naponta kelnek veszélyes és hosszú útra, hogy eljussanak életük egyik legfontosabb helyszínére, az iskolába. Ugye milyen didaktikusan, szájbarágósan hangzik? Még egy kisgyerek is érti a mondanivalót: Fiam/lányom, becsüld meg magad, hogy anya/apa autóval hurcibál az iskolába, te meg ahelyett, hogy hálás lennél, sokszor előadod a hattyú halálát, csak hogy ne kelljen suliba menned?! És akkor még nem is beszéltem arról, hogy nem neked kell reggelente vizet fakasztanod, és a négy kilométeren át magaddal cipelned vadállatok között, ha napközben inni akarsz.... Hogy nem ízlett a szendvics amit csináltam, és kidobtad?! Hogy kevés a zsebpénzed, és nem lehet igazán finom sütit kapni a büfében?! Hogy ciki a ruhád/cipőd a többiek előtt???
Minden egyes történet egy kis példamese, ami lehetne unalmas, túl egyértelműen nevelő szándékú, mesterkélt, erőltetett - és mégsem az. Értjük a mondanivalót, valószínűleg a kisiskolások is értik (korhatáros film, vicces, a karikában egy szép gömbölyű hatos), feltételezem, ezért szinkronizálták a filmet - ami éppenséggel számomra a legnagyobb negatívum, mert a hitelesség egy jelentős szelete elvész.... De az a fajta eszköztelen, szikár történetmesélés, amivel Pascal Plisson varázsol, elhessenti a giccses-romantikus tanmese gyanúját is.
Nincsenek igazán nagy drámák. Nem támadnak oroszlánok Jacksonra és húgára Kenyában, a szavannán, Zahira és barátnői gyönyörű, napfényes időben másszák meg a Magas-Atlasz hegyeit Marokkóban, senki sem zuhan szakadékba, csak az egyik kislány lába fájdul meg. Carlito és kishúga gond nélkül lovagolnak el az iskoláig Patagónia (Argentína) holdbéli tájain, még abból sincs baj, hogy az anyai tiltás ellenére 
Carlos megengedi Micaelanak, hogy egy darabig egyedül lovagoljon. Indiában, a Bengáli-öböl szépséges tájain Samuel útja egy kicsit zűrösebb ugyan a szokásosnál, de meglepően kedves emberek segítik át szó szerint a buktatókon.
Négy kiskamasz, négy kultúra. Igen, itt a varázslat. Plisson úgy tud egy-egy pillanatba sűrítve bemutatni világokat, kultúrákat, családokat, hogy szinte észrevétlen a kamera jelenléte, alig tetten érhető a szereplők viselkedésében a "szereplés".
Rengeteg mindenről szól a film, messze nem csak a tudás fontosságáról, a személyes áldozatok szükségességéről, ha jutni szeretnénk valahová és vinni valamire.
Mesél arról a világról, ahol egy kisgyerek napi rutinja a vízfakasztás, mosás, még a két órás feszített tempójú iskolába rohanás előtt. Ahol a gyerekek bottal és műanyag vizesflakonnal, iskolai egyenruhában szelik át a végtelen afrikai tájat. 
Mesél egy kisfiúról, aki naponta másfél órát lovagol a kietlen pusztaságban az iskoláig, de a láthatatlan ösvények találkozásánál úgy csapja össze tenyerét a haverokkal a nyeregben ülve, ahogy a mi gyerekeink a buszmegállóban. 
Mesél komoly lánykákról, akik minden hétfőn négy órát gyalogolnak a hegyvidéki kősivatagban, hogy elérjék a bentlakásos iskolát. Küzdenek az elemekkel, saját testükkel, és a társadalommal. Meglepő az a sztoikus nyugalom, ahogyan tudomásul veszik a részvétlenséget, az időnkénti kifejezett rosszallást, amit útközben tapasztalnak azért, mert nő létükre tanulni szeretnének. 
Zahira a maga kedves, szófogadó, jólnevelt, de kitartó módján mutat példát, tartja össze kis csapatát, sőt toboroz új jelentkezőket miniatűr világmegváltó projektjéhez. És mesél Samuelről, Samuel pedig magáról: "Az ilyenek, mint én, nem járnak iskolába." Samuel sokszorosan hátrányos helyzetű: Indiában él és a családja szegény. Ráadásul nem tud járni, testvéreinek (és ismeretlen jótevőinek) köszönhetően jut el nap, mint nap az iskolába rozzant, összetákolt kis tolókocsiján.
Ülök egyedül egy nagy moziteremben, és minden egyes búcsúnál összeszorul a szívem. Rettenetes nehéz elképzelni mit érezhetnek ott a világ túlvégén az anya-társak... Nem róluk szól a mese, és mégis. Nem tudom nem átélni azt az aggódást, amikor lóháton egy kősivatagban, vadállatok közt futva, tolókocsin tolva, vad hegyek közt szabad prédaként útjára bocsájtom nap mint nap azt, aki a legkedvesebb, aki még kicsi és védtelen. Nincs telefon, nincs mobiltelefon, sokszor nincs rádió, nincs tévé sem. Nyilván tele aggódással kötöm a lelkére, hogy figyeljen, tanuljon jól, vigyázzon a ruhájára..... és vigyázzon nagyon magára. 
Aztán várom haza, tehetetlen reménnyel, hogy nem történik semmi baja. És azzal a reménnyel, hogy megéri majd, és ha felnő, eléri az álmait.
Értékelés: Szép. Egyszerű. Nem túl hosszú, kifejezetten érezhető a szándék, nézzük meg gyerekeinkkel együtt. És beszélgessünk róla. Beszélgessünk. (Elfogadom, hogy ezért szinkronizálták, bár nem tett jót sajnos.). Jó.
