Les Olimpyades, Párizs 13e. Nyolc több mint 100 méter magas épületet pásztáz a kamera, köztük furcsa geometrikus formák felülnézetből. Az égbetörő álmokat szimbolizáló felhőkarcolók uralta modern negyed funkcionalizmusa egyszerre vonz és taszít. Az emberek mint apró bábuk szimulálják az életet az egyenkockák egyenablakai, egyforma fények fekete-fehér villózása mögött. Aztán a kamera besiklik az egyik egyenablak mögé, ahol egy fiatal ázsia lány énekel meztelenül egy kanapén...
Nehezen indult nekem a film, nehezen szokott hozzá a szemem a színek hiányához, a kontextusnélküli párbeszédekhez, a zavarba hozóan semmilyen szereplőkhöz. Aztán szép lassan megláttam a feketék-fehérek-szürkék árnyalatait, lépésről lépésre elkezdett érdekelni Émilie, Camille és Nora élete, míg végül Jacques Audiard filmje teljesen beszippantott.
Mondhatnánk, hogy a Les Olympiades a tévedések vígjátéka, ha nem lenne annyira fájdalmas, ahogyan ezek a szinte céltalanul kallódó fiatal emberek hagyják magukat sodortatni furcsa, vagy éppen abszurd véletlenek által. Émilie (Lucie Zhang) lakótársat keres, meg sem fordul a fejében, hogy a Camille nevű jelentkező (Makita Samba) egyáltalán nem lány, sőt. Nagyon is vonzó férfi. Annyira vonzó, hogy Émilie szinte azonnal a karjaiba zuhan. Eközben Nora (Noémie Merlant) is beköltözik új lakásába, új egyetemista életébe - ahol egy fatális véletlen (és egy szerencsétlen paróka-választás) miatt mindenki azt hiszi, ő Amber Sweet (Jehnny Beth), a szexchat-lány.
Camille egy kedves, amolyan gyerekek kedvence gimnáziumi tanár, aki a doktori disszertációjára készül. Figyelmes, szerethető, kellemes beszélgetőtárs és remek szexpartner - csak elköteleződnie ne kelljen. Se nő mellett, se életcélok mellett. Émilie nem találja a helyét. Politológia szakon végzett az egyetemen, de egy call centerben dolgozik. Fogyókúrák és evésrohamok között egyszerre szerelemre és alkalmi szexpartnerekre vadászik. Nora túlkoros egyetemista élete szinte a kezdeteknél zátonyra fut a végzetes félreértés miatt, így visszatér eredeti szakmájához: ingatlanosként szó szerint a barátja irodáját átvevő Camille karjaiba rohan. De közben kíváncsisága nem hagyja nyugodni. Ki lehet az a lány, Amber Sweet? Valóban annyira hasonlítanak? Hogyan keverhették össze őket? Egy magányos estén aztán elszánja magát, befizet Amber videó-oldalára.
Audiard szereplői tulajdonképpen mind egyszerre bevándorlók és menekülők. Az itt és most kurta pillanataiból, a szinte videoklip-szerűen váltakozó jelenetekből lassan rajzolódik ki a három főszereplő háttere, anélkül, hogy pontos családtörténeteket kapnánk. A kirakós apró darabkái a hiányok ellenére megrázóan hiteles sorsokat mutatnak.
A Les Olympiades Párizs egyik jellegzetes bevándorló negyede, ahová elsősorban Kínából és Dél-Ázsiából érkeztek a lakók a 80-as évektől. Émilie Taiwanról. Magányos és elveszett, úgy kapaszkodna Camille-ba, mint valami nagy és erős horgonykötélbe. De Camille - a sokadgenerációs fekete fiú - a saját családjához sem tud kötődni. Menekül a családi otthonból, el a dadogós, túlsúlyos húgától, a szenvedő apától, az édesanyja hiányától. Nora Bordeaxból érkezett, talán Párizs vonzotta, talán a Sorbonne, talán a magány is vonzóbb, mint amit odahagyott?
Három nagyon különböző hátterű fiatal. Hármójuk élete pár furcsa pillanat erejég összegabalyodik, aztán szétválik, aztán..., ki tudja merre kanyarodik. Ami közös bennük, az az elveszettség, az űr, amit más megküzdések híján a testi szerelemmel próbálnak kitölteni. És itt ki kell emelnem, mennyire finoman, de hitelesen, minden pornográf mellékíztől, de prüdériától is mentesen, európai, francia módra sikerült filmre vinni ezeket az érzékeny jeleneteket. Az egyik legmeghatóbb pillanat nekem Amber és Nora beszélgetésének az a pontja, amikor Amber rájön, hogy Nora valóban beszélgetni akar. És az addig látszólag minden szégyenérzettől mentes, szinte teljesen meztelen, csábos pózokban vonagló lány hirtelen megkérdezi Norát: Nem zavar, ha felveszek egy pólót?
A film végére úgy éreztem, meg tudnám már írni mindhárom szereplő regényét. Émiliét, akit szinte agyonnyom az egyedüllét, az elmúlással és az oda vezető méltatlan úttal való szembesülés, az elvesztegetett álmok, a céltalan lét, a családi elvárások távolból is nyomasztó terhe, és aki mégis olyan megkapóan őszinte és pillangó szerűen könnyed tud lenni. Camillét, aki elakadt valahol a felnőtté válás útján, aki nem tud és nem is akar szembenézni a veszteségekkel, a felelősségel, a gyökereivel vagy a céljaival. Akiért a szívem szakadt meg, amikor megpróbálta azt a feleslegessé vált kerekesszéket összecsukni a vevő kérésére. És Nora... Talán ő a legmagányosabb. A legkiszolgáltatottabb. Fizikailag fájt látni megfelelni akarását, megaláztatását az egyetemen. Émilie körül ott vannak a barátnők, a haverok, a jövő-menő partnerek, s ha vékony szállal kötődve is, de ott a család. Camille népszerű tanár, a családja számít rá, az ő magánya leginkább belső bizonytalanságból fakad. Ám Norának senkije sincs azon az egy férfin kívül, akivel telefonon próbálja megosztani élete fontos pillanatait - és aki elől vélhetően Bordeaux-tól Párizsig szaladt. Nora a legkétarcúbb személyiség: kislányosan vágyja az elfogadást, de amint megérzi a helyzet tarthatatlanságát, agresszíven támad. Profi módon tér vissza az ingatlanüzlet világába, érett felnőttként szab határt Camille-nak, amit azonnal hagy leomlani pár kedves mosoly és megértő pillantás hatására. Saját szexusa hol lebénítja, hol kíváncsivá teszi, vagy meglepően szenvedélyes lépésekre sarkallja, de az Amberrel folytatott intim beszélgetések vezetik el végül a saját, még törékeny valósága felé.
A Les Olympiades elhúzózdó hatású film. Órákkal, napokkal utána is bevillan egy-egy kép, lepereg egy-egy jelenet, új értelmet nyer bennem egy-egy gesztus. Megnyugtatóan szép a film fekete-fehér világa, mintha minden puhább, lágyabb lenne - kifejezetten bántotta a szemem az az egyetlen színesben forgatott jelenet, ahol Amber Sweet rikító vörösre rúzsozott szája születésnapi köszöntőt rebeg szexisen egy ajándék-videóban.
Értékelés: a maga egyszerűségében is elvarázsoló, rendkívül intim alkotás. Úgy mesél a mai harmincasokról, a szingli létről (és a mögötte húzódó okokról), a multikulti társadalomról, az online világról, a társas magányról, hogy nem ítélkezik. Nem címkéz. Felvillantja a flegma, felelőtlen, vagy éppen merev felszín mögötti érzékenységet, megmutatja a szerethető embert. Lucie Zhang, Makita Samba, Noémie Merlant, Jehnny Beth: mindannyian tökéletesek. Alakításuk megejtően őszinte, sallangmentes, hiteles. Aki szereti a lassan építkező, rezdülésekre koncentráló filmeket, azoknak mindenképpen ajánlom.
