Nincs film, darab, kiállítás, nincs kritika, most bennem csak megdöbbenés van, felháborodás, undor. Érzelmek és indulatok. Hitetlenkedés, sértettség, áldozathibáztatás, vádak, bizonyíték-hiány, hallgatás. Panasz, támadás, visszavágás. Háborús hangulat, ellenségek, kollaboránsok, árulók. Verbális agresszió.

Nem tudok hallgatni, mert fáj. Fájnak az emlékek, a meg nem értés, az igaztalan feltételezések. De még ez is jobb, mint a szőnyeg alá seprés, a hallgatás.

• Tizenegy-két éves lehettem. Korán érő kislány. Az új miniruhámban mentem az ebédért nekem, meg Tantikának. Műanyag ételhordóval, a Vadászkert étterembe. Ősz volt, mint most, meleg és napfényes. Rövid séta volt és egyenes, végig a Mexikói úton. Valahol félúton egy házat tataroztak. Ahogy elhaladtam a kerítés mellett, az ebédidőben lazuló munkások ráérősen elkezdtek beszólogatni. Nem tudom már pontosan mit, nem is értettem még a szavak jelentését talán, csak arra emlékszem, hogy borzasztóan szégyelltem magam. Mintha a kimondott ocsmányságok a bőrömre ragadtak volna, bekúsztak volna a ruhám alá. Leizzadtam, igyekeztem nem futni, zúgott a fülem. Hazafelé két háztömböt kerültem. Másnap is. Egész héten.
• Tizenhárom lehetek. Szomszéd bácsi váratlanul kezétcsókolommal köszön. Zavarban vagyok. Mesélget erről-arról, mire újra rá figyelek, azt kérdezi, van-e már barátom, érdekel-e a szerelem. Kicsit lefagyok, persze, hogy érdekel, de nem, nincs barátom. Kedvesen rám mosolyog, közelít felém, halkul a hangja: ha érdekel a téma, mehetek hozzá bármikor, megtanít a szerelemre… Magamhoz térek, motyogok valamit, hogy jó, talán, valamikor, de most mennem kell tanulni. Miért nem volt bátorságom rákiabálni, hogy hagyjon békén? Hogy ha még egyszer ilyesmit mond, sikítani fogok?! Miért nem mertem elmondani a szüleimnek?
• Közel a Széchenyi fürdő, néha tornaórán úszni járunk. Mi, lányok, csapatban. Már tudjuk, melyik bácsik szeretnek alánk úszni, és megfogni a mellünket, benyúlni a lábunk közé. Valahogy csapatban bátrabbak vagyunk. Megmutatjuk egymásnak az aktuális fogdosót, és ahogy úszunk együtt, megcélozzuk, jó erősen, lábtempóval… Cinkos összenézés: ez legalább békén hagy minket egy ideig.
• Már nagyon érett vagyok – bár még érettségi előtt jócskán. Homályos randi a Margitszigeten, a Thermál Hotelben. Nem vagyok benne biztos, hogy ide beszéltük meg és ekkorra. Tanácstalanul és elveszetten bóklászom az elegáns szálloda lobbyjában. Szimpatikus, negyvenes teremfőnök kedvesen próbál segíteni. Végül lovagiasan felajánlja, kárpótol a kútba esett randiért, nincs kedvem elmenni Szentendrére? Mindjárt végez, lejár a műszak. Miért ne, gondolja a nagyon érett gimnazista. Autóba ülünk, és mire kettőt pislogok, már valahol egy vadregényes domboldalon járunk. Sehol a szentendrei Duna-part, a korzó, a fagyizó. Kis hétvégi házat nyit ki, már szellőzteti is az ágyneműt. Szomszédasszony pillantása lenéző és beszédes. Mire kapcsolok, szimpatikus teremfőnök már tolna is a falnak, a nyakamat csókolgatja – a számat még épp sikerül elkapni. Próbálok határozott lenni, de valahogy olyan bocsánatkérősre sikeredik: ne haragudj, de nekem ehhez nincs kedvem. Rövid győzködés, visszakozás, gáláns az ajánlat, visszahoz Budára. Pestre már hazatalálok, ugye? Én pedig hálás vagyok. Hogy milyen rendes ember, végül is nem bántott, még ott se hagy a világ végén. Hazafelé még győzköd, vannak kapcsolatai, segíthetne bejutni a főiskolára. Visszanyert magabiztossággal nyugtatom meg, kitűnő vagyok, be fogok jutni segítség nélkül is. Bejutottam.
• Nagyjából ugyanebben az időszakban. Hétköznap délelőtt, Nagymező utca Népköztársaság út sarok. Presszó, emeleti sötét sarok. A barátnőm egy balettossal randizik, együtt lógunk aznap. Amíg várok rá, egy tea mellett tanulok. Idősebb nő ül szemben velem. Néz. Aztán odajön, megkérdezi, leülhet-e. Persze hogy. Bár fogalmam sincs mit akar, de kedves. Nem tudom mit magyaráz, kérdez, fecseg, egyszer csak a keze a combomon. Mint akibe villám csapott ugrom fel, és szinte futva menekülök a könyveimmel. Kijutok a novemberi ködbe, nagy levegőt veszek. Most mitől ijedtem meg? Csak egy nő hiszen. Érintése mint egy csiga nyálkás nyoma. Napokig felriadok az éjszaka közepén.
• Egy vidéki szállodában dolgozom, a drinkbárban. Húsvéti hosszú műszak. Húsvét hétfőjén reggel a főnököm viccesen "meglocsol": egy kis kancsóból vizet loccsant rám, jól célozva, szemből, a mellemre. "Nehogy tönkremenjen a frizurád!" kacsint rám. Abban az időben nem volt divat a melltartó... Leraktam a tálcát, és közöltem, most akkor addig nem dolgozom, amíg meg nem száradok. Otthagytam. 
• Villamos, troli, busz. Esetleg metró. Állandó készenlétben, láthatatlan radarjaim pásztázzák az utasokat. Melyik lesz a zsebes, és melyik a dörgölőző? Melyik a nyálcsorgató, és melyik amelyik esetleg fogdosni fog? Az előítélet veszélyes, legutóbb is egy szép szőke fiú lopta ki a tárcámat a táskámból. Mindenre felkészülök. A tapasztalt nő. Irodába igyekszem, tűsarkúban. Amikor megérzem a fenekemen a matató ujjakat, próbálok arrébb lépni, de nem megy, a tömeg óriási. Az ujjak egyre követelőzőbbek, a levegő a buszon egyre kevesebb. Nem látom a kézhez tartozó fejet, de ha kitekerem a nyakam, a kézhez tartozó lábat sikerül beazonosítani. Rákészülök, és a következő fékezésnél teljes erőből beletaposok a lábfejébe a tűsarokkal. Harsányan bocsánatot kérek, majd a hirtelen megnyíló szabad sávban elegánsan leugrom a buszról. Rágyújtok, a szívem majd kiugrik a helyéből. Várok a következő buszra, addig higgadok. Kis híján elkések a munkából.
• Mostanság. Ötven is elmúltam. Békásmegyeri piac. Két hatvanas úr sétál szembe, rám mosolyognak, az egyik kedvesem annyit mond: Milyen csinos hölgy, öröm ilyet látni. Megköszönöm neki, és szép napot is kívánok. Elteszem az emléket egy külön dobozba - így is lehet. Hogy mindketten a napfényen voltunk pillanatokig.
• Társasággal sétálunk Nagyváradon. Kánikula van, lengén öltöztünk. Szemből férfiember érkezik, szája sarkán fura, nyálas vigyor, ahogy a dekoltázsomat nézi. Közelít, és én a magam számára is váratlan mozdulattal védem ki a mozdulatot, ahogy meg akarja markolni a mellem. Félreütöm a kezét, és üvöltök, és üvöltök, és üvöltök – magyarul és trágárul. A többiek lefagyva állnak, nem is értik, mi történt. Mintha ennyi idő után, már gátak nélkül, magabiztosan, igazam teljes tudatában engedném ki a korábbi negyven év összes felgyülemlett felháborodását. Mintha a megszámlálhatatlan utcai molesztálás, trágárság, nyúlkálás, megalázó ajánlat, obszcén dicséret, vagy éppen megalázó leszólás miatt felgyűlt düh tört volna ki. Pedig csak egy átlagos, éppenséggel nem túlérzékeny, sőt meglehetősen határozott nő vagyok. Nem erőszakoltak meg, nem bántalmaztak, a kapcsolataimban is tiszteltek, nem zsaroltak szexista főnökök, a veszélyes helyzeteket szerencsésen megúsztam. Ezért csak ennyi, és ilyen pillekönnyű semmiség a történetem. Átlagos. Mondhatni mindennapi.                                                                                                                                 
• Van egy csomó női és férfi ismerősöm, akiket kedvelek, sőt akik a barátaim. Kedvesek, udvariasak, széles látókörűek. Ami következik, az egy sem nem reprezentatív, sem nem objektív gyűjtés a Facebook oldalamról, kizárólag tőlük.                                                                                                                                          „Tudom, hogy ez ALJAS kérdés . Az elmúlt hétig hallottátok a művésznő nevét ?"                                          "…minden igazgató félhet, hogy a titkárnője épp most teszi facebookra illemtelen közeledését, ahogy a  főosztályvezető a gépírónőtől, a vendéglátós a kávéfőzőtől, a húsboltos a pénztárosnőtől. kell várjon hatalmas kitárulkozást. Mert ne legyünk álszentek és képmutatók, mindig is tudtunk ezekről a dolgokról, hiszen kb negyven éve hallottam már a viccet a titkárnők jelképéről, ami egy galamb és egy divány: Vagy lefekszik, vagy repül. Miért is csodálkozunk és hirtelen micsoda indulatokat szabadítunk fel? És toljuk és csócsáljuk a témát. Marton helyében meg nyugodtan közölném, hogy így igaz minden, majd hozzátenném Horn Gyula után : na és?"                                                                                                                                 „És tessék mondani, ha véletlen kiderül, hogy bár csak 1 % esélye van, amit most en bloc nem adunk meg, de ha mégis, tíz év múlva kiderül, hogy mégse, akkor ezeket a posztokat visszavonjuk? Vagy keresünk hozzá másik monogramot?”                                                                                                                             "A Marton ügyhöz. Ha ez a hatalommal való visszaélés évekig zajlott, akkor okkal feltételezhetjük, hogy ez az esetek jelentős részében "eredményre" is vezetett. Hogyan gondoljunk azokra a hölgyekre, akik mondjuk a szakmai előrejutásuk érdekében mindezt bevállalták? Vagy azokra, akik kérés nélkül is mentek a rendezőhöz?"                                                                                                                                                  „muszáj reggeltől estig hozzá nem értő, csak csámcsogó facebookosoknak percenként erről írni? kinek használ? még azoknak sem aki ilyesmi áldozatok voltak. sajnálom, nem tetszik."

TE MIT GONDOLSZ, ÉRDEMES BESZÉLNI RÓLA?