Heliópolis, Sao Paulo, Brazília. Valamikor a hatvanas években nem volt itt más, csak egy sor üres telek és néhány szegényes munkáslakás. Aztán elárasztotta Sao Paulot a hajléktalan, jobb megélhetést kereső vidéki lakosság inváziója, és Heliópolis üresen álló délkeleti csücskét elképesztő ütemben lepték el az illegálisan épített bádogkunyhók.
Rettenetes állapotok uralkodtak: bűnözés, közművek hiánya, koszos földutak, katasztrofális higiéniai körülmények. Sao Paulo az ezredfordulóra nekilátott felszámolni ezt az időzített bombát. Egyes házakat megerősítettek, mások helyett bérházakat építettek, aszfaltozták az utakat, konszolidálták a körülményeket. Ám 1996-ban tűzvész pusztított a favelában - Silvio Baccarelli karmester pedig, látva a megrázó képsorokat a tévében, elhatározta, hogy lehetőséget ad a nyomornegyed fiataljainak a kitörésre. Megalapította a Baccarelli Intézetet, ahol kisgyerekek és kamaszok hangszeres zenét tanulhatnak, zenekarban játszhatnak, s nem utolsó sorban kézzelfogható közelségbe kerülhetnek álmaikhoz.
Bár a helyzet Brazília nagyvárosaiban az utóbbi években romlott, a Baccarelli Intézet alapítványa mára évente több mint ezer fiatal zenei oktatását, fejlődését támogatja. A film valóságos eseményeken alapul, ám mégis inkább egy modern mese a zene felszabadító erejéről, a művészet hatalmáról, világok találkozásának fontosságáról.
Laerté (Lázaro Ramos), a tehetséges hegedűs csúfosan elbukik a Sao Paulo-i Szimfonikusok meghallgatásán. Az egykori csodagyereknek még a megélhetése is veszélybe kerül, így kénytelen elvállalni egy zenetanári állást Heliópolis gettójának alapítványi zeneiskolájában. Nem elég, hogy amúgy sincs tapasztalata a zeneoktatásban, de nyilvánvalóan teljesen felkészületlenül éri az alászállás a nyomor, a bűnözés, a drogok, a széteső családok, a gyermekmunka, az erőszak világába. Két választása van: vagy 'alibizik' - a látszat kedvéért tanítgat ezt-azt, nem törődve se a tanítványaival, se az eredményekkel -, vagy felveszi a kesztyűt, és megpróbálja a lehetetlent - értéket közvetít a reménytelenség közepén. A választás nem könnyű, de Laerté egyszer már meghátrált, elbukott, s valószínűleg maga is göröngyös úton jutott eddig. Muszáj beleállni a feladatba.
Szigorú tanár. Nem tesz engedményeket, nem nézi el a hiányzást, a gyakorlás elmulasztását. Nem ad felmentést diákjainak csupán nehéz helyzetükre való tekintettel. De nem is ítélkezik. A tőle telhető legjobb módszerekkel átadja viszont tudását, egyenrangú partnerként kezelve diákjait. Bizalom, szakmai alázat, kölcsönös tisztelet, empátia, következetesség, motiváció - ösztönösen találja meg a jó tanár eszközeit, s válik eközben maga is érett művésszé.
A sikerek mellett mindig jelen vannak a kudarcok, mindig lesznek, akik el- és lemaradnak, akik nem elég tehetségesek vagy szorgalmasak, akiket beszippant a bűn világa - a könnyebbik út, akiknek nincs más választásuk, és akik tragikus módon vannak rosszkor rossz helyen. Természetesen Samuel (Kaique de Jesus), a legtehetségesebb, legkedvesebb, legártatlanabb, ráadásul a legszebb - ezt némiképp nehezményezem is - tanítvány áldozattá válása teremti meg a katarzist, repíti el Laertét és a zenekart a sikerekig.
Sérgio Machado filmje úgy szól Brazília hétköznapjairól, hogy nem csak a bűn, a gonoszság, az embertelenség, a reménytelenség, vagy épp ellenkezőleg, a cukormázas, flitteres, agyonplasztikázott szappanoperák világát akarja az arcunkba tolni. Mesél a gettók világáról, arról, hogy a fegyverek árnyékában hogyan árazódnak át alapvető értékek. Mesél szülőkről és gyerekekről, a kitörési lehetőségekről, a támogató családi háttér hiányának tragikus eredményeiről, a tudatlanság veszélyeiről, de legfőképp mesél arról, hogy a művészet felszabadító ereje igenis magában hordja megváltás lehetőségét. Csak odafordulásra, érzékenységre, jó módszerekre - és elhivatott Emberekre van szükség. Mindegy, hogy Brazília nyomornegyedében hegedűtanár, vagy Kelet-Magyarország egy zsákfalujában a cigánysoron rajztanár valaki, a lényeg ugyanaz.
Szeretem ahogy Machado mesél. A szereplőkről szinte semmit sem tudunk. Egy-egy telefonbeszélgetés Laerté és a szülei közt, Samuel apjának jószándékú, de erőszakos kirohanása, banda-összetűzések a gettó utcáin, az iskola vezetőnőjének tanácstalansága, a csúnya, szabadszájú kislány ordenáré kirohanása a belenyugvó tétlenség ellen - pillanatok, villanások, töredékek, mégis mintha csupa ismerős karaktert, élettörténetet látnánk viszont. Végül Laerté újabb döntés előtt áll: az itt szerzett élettapasztalatok, az itt átélt tragédiák segítségével le tudta rázni görcsös megfelelni akarását, szabadon tudta engedni a benne rejlő igazi művészt, s felvételt nyert az áhított zenekarba. Ám akkor el kell hagynia a favelák gyermekeit. Nagyon szurkoltam, hogy a jó döntést hozza, hogy a rendező ne hagyja hollywoodi szirupba fulladni a mesét. Megoldotta. A mese vége persze mégis mesebeli (pedig igaz!), de konzisztens. Talán kicsit túl aprólékos, talán kicsit túl hosszú, de jó kis vég.
Értékelés: Remek színészi teljesítmények - ráadásul a fiatalok többsége nem színész, hanem tősgyökeres favela-lakó, aki a saját életét játssza el. Fantasztikus zenei kapcsolódások - ahogy Bach, Beethoven zenéje átalakul brazil hip-hoppá, ahogy Laerté hegedűszólója szinte beleúszik a diszkóritmusba, az igazi csemege. Egy szép film barátságról, értékekről, reményről.