Premier a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében: Hanoch Levin Átutazók, komédia nyolc temetésben, egy felvonásban. Furcsa felvezetés, komédia nyolc temetésben....Tudom, hogy Eszenyi Enikő szereti a kihívásokat, rendezőként mindig valami egyénit alkot - még ha időnként az én ízlésemtől távolabb is áll művészete. De az biztos, hogy sosem unalmas, vagy átlagos, vártam hát nagyon a bemutatót.

Kivételesen időhiány miatt nem néztem utána a darab előtt semminek. Nem tudtam, ki Hanoch Levin, (már tudom, lengyel származású író, költő, színházigazgató, de elsősorban is Izrael egyik leghíresebb kortárs drámaírója volt), nem tudtam, miről szól a darab, mit rejt a furcsa cím. Azt tudtam, hogy a rendező mellett a szereposztás is parádés, nem csak a Vígszínház, de színészvilágunk színe-java fellép benne. Törőcsik Mari, Kern András. Reviczky Gábor, Hegyi Barbara, Börcsök Enikő, Harkányi Endre, Igő Éva, Pindroch Csaba, Lukács Sándor, Halász Judit.... Megannyi "nagy név".

Rögtön az első pillanatban kiderült, a rendezés-díszletezés a minimalart jegyében fogant. Egy-egy család furcsa, jégtábla-szerű pultok mögött jelenik meg, kezükben bőröndökkel. Átutazók ők is (ahogyan mi is), ki valódi bőrönddel, valódi utazás részese, ki egész életét ugyanabban a kis faluban éli le, soha át nem lépve annak határát. Levin fiktív közép-kelet-európai országának  kis közösségében az élet lassacskán folydogál. A családok problémáira szinte rácsodálkozunk: mintha egy az egyben rólunk, barátainkról, családunkról, szomszédainkról  szólna. Ismerős minden jelenet. Mit kezdjünk a nagymamával, ha szükség van a helyre, mert nősülne a gyerek? Meg tudjuk-e nyugtatni háborgó lelkiismeretünket, ha az ő érdekében (?!) öregek otthonába küldjük? Mit csináljunk, ha egy szem gyerekünk, maga a remény, elhagyja nem csak a családi fészket, de a hazát is? Mit tehet az a férfiember, aki nem hagyhatja el az őt egyedül felnevelő, örök mártír és hipochonder anyát? Kit válasszon az ember, a testvért, aki szó szerint csak púp a hátán, vagy az új családot, feleséget, gyerekeket? Elítélhető-e csupán érzelmi-érzelmes alapon? Vagy éppen kötelesség az új életek védelme, akár a régiek kárára is?

Nem nagy drámák ezek - csak annak az, aki megéli. Amúgy rálegyintünk, ilyen az élet.... A szereplők sem drámaként élik meg, még azt sem, hogy időről időre valakit fehér lepedő alatt örökre elbúcsúztatnak. Hiszen mindannnyian tudjuk, hová tartunk. 

Levin darabja a maga egyszerűségében, sallangmentes, humoros, érzékeny megvilágításában szerethetővé teszi azokat is, akik a hétköznapjainkban az agyunkra mennek. Megmutatja, hogy a világ így kerek, hogy időnként minadannyian idegesítőek, hibát vétők, talán bűnösök is vagyunk, de ezzel együtt, vagy néha éppen ettől érdekesek, pótolhatatlanok és szerethetőek. Mindenkire szükség van, az útszéli kurvára éppen úgy, mint a szoknyabolond vén kujonra, a reménytelenül szerelmes púposra és a csúnya lányra, aki tudja, talán sosem kap rendes férjet, de nem köt kompromisszumat semmiképp (Majsai-Nyilas Tünde remekel a szerepben). Özvegyek siratják férjeiket, hogy nem sokkal később lecsaphassanak egy kóbor agglegényre -  ha nem sikerül, legalább egy negyedikre a bridzspartihoz. Vannak, akik feladják és elutaznak, kergetik álmaikat - de mi  tudjuk, átutazók ők is az élet nagy forgatagában.

Minden család élete egy külön kis miniatűr dráma, Levin karakterei annyira élnek, hogy pillanatok alatt értünk mindent, éljük velük együtt átlagosan szomorú, vidám, tragikus, unalmas életüket. Nem hiányzik a díszlet, épp ellenkezőleg. Sokkal mélyebben hat jelzés értékű,  puritán egyszerűségével. Hihetetlenül eltaláltak a jelmezek (Nagy Fruzsina  munkája), a mozdulatok (néha árnyjátékszerűen vetítve színes hátterek elé), és ki kell emelni a zeneszerzőt, Furák Pétert. Ezek nélkül a dallamok nélkül talán sosem élne ennyire a darab.

Végül muszáj külön említeni, mintegy a darab esszenciájaként felmutatni Törőcsik Mari Bobe Globcsikját. Nem szólal meg. Az egész darab alatt jelen van, de csak kis kacagások, sikkantások, sírdogálások hagyják el az ajkát. Megy, ha küldik, az öregek otthonába, a kórházba, a diliházba. Csak hogy elszökjön újra meg újra, végül hajléktalanként fejezve be életét.  Visszaolvasom ezt a két utolsó mondatom - szörnyen szomorú, depresszív a kép amit festek. De hiszen nem így volt! Törőcsik Mari nagyija olyan hihetetlen derűvel, hittel tipeg át a darabon, a legnagyobb csalódás közben is olyan tündérien hatódik meg, kacsint ki ránk, annyira tud örülni a legkisebb jónak, hogy a halálok, temetések, drámák, saját méltatlan halála ellenére ő jelképezi a reményt. Már nem csak, mint Bobe Globcsik, de mint Törőcsik Mari.