körülöttemavilág

Ha színházba, operába megyek, igyekszem mindig jó fél órával kezdés előtt odaérni. Beszívom a hely illatát, hangulatát, hallgatom a zsongást, lelassulok, elszakadok a külvilágtól. Ráhangolódom a darabra.

Interaktív improvizációs színház? Ráadásul épp a szexről! Vajon mennyire kell ehhez bevállalósnak lenni?! Remélhetőleg nem a közönségnek kell a témában improvizálni... 

Szokás szerint autózás közben rádiózva hallgattam bele egy beszélgetésbe. Tordai Teri és lánya, Horváth Lili beszélgettek egy darabról, ahol a színpadon is anya-lánya szerepbe bújhattak. Meséltek arról, miért nehéz színészként előadni ezt a kapcsolatot, kint hagyni a valódi érzelmeket, konfliktusokat, de belevinni a személyes tapasztalatokat. Meséltek Pataki Éva könyvéről, időszerűségéről, karaktereiről, humoráról, de meséltek kettejük viszonyáról, konfliktusaikról, szoros kötődésükről is. Megfogott a beszélgetés hangulata.

Az utolsó pillanatig meg voltam győződve róla, hogy Massenet egyik leghíresebb operáját, a Manont fogjuk megnézni. Gondolatban felkészültem, igyekeztem visszaemlékezni Puccini Manon Lescaut-jára, hogy összehasonlíthassam őket. Izgalmas ritkaság, ha szinte egy időben, mindössze nyolc év különbséggel két zeneszerzőt is megihlet egy másfél évszázaddal korábbi történet. (Sőt, előttük harminc évvel Auber írt a történetből vígoperát.)

Nagyon szeretem Dragomán György írásait. A fehér király is ott állt régóta a könyvespolcon. De az utóbbi időben sosem éreztem úgy, hogy azzal a figyelemmel tudnám elolvasni, amit ez a regény megérdemel. Ott állt a díszhelyen, és várta a találkozást... De a film beelőzte - sajnos. Illetve talán mégsem. Mert most sürgősen el kellett olvassam, hogy megbizonyosodjak róla, nem az író tehet a filmről. A fehér király, Dragomán György könyve valóban remekmű. Sajnos A fehér király, Jörg Tittel és Alex Helfrecht filmje viszont nem az. Ellenkezőleg...

Észak-Anglia, Manchester, Oldham. Mintha egy kicsit morbid, kicsit proli, kicsit szabadszájú Agatha Christie regénybe csöppentünk volna.

Egy újabb furcsa női sors - folytatva a nizzai női történeteket - járt itt a közelben. Bécsben, a Kulturforumban. Március 26-án visszatér hazájába, a napfényes Új-Mexikóba - de mi szerencsére még meg tudtuk nézni. És fotózhattunk, és közel mehettünk, senki sem szólt ránk... Érdekes találkozás volt egy ízig-vérig amerikai, de nagyon magának való, úttörő művésszel. Egy határozott nővel.

Ha valaki a film tartalma alapján szaftos-erőszakolós, háborús borzalmakkal, szentekkel és Antikrisztusokkal teli két órás élményt vár, az csalódni fog. Anne Fontaine filmje finom, érzékeny és filozofikus.

Hasonlóság és ellentét, azonosság és különbözőség, kontraszt és párhuzam, végül két komplementerből egy egész. Ez Enyedi Ildikó filmje.

Furcsa egy film ez a Mindenki. Első látásra olyan kis egyszerű, bájos, mintha csak egy alsó tagozatos olvasókönyv egyik szemelvénye lenne, lelkes gimnazisták média-szakkörében megfilmesítve.