Boulogne-sur-Mer bájos francia kisváros Calais-tól nem messze, csinos kastéllyal, katedrálissal, történelmi belvárossal, óriási akváriummal a végeláthatatlan tengerparton... De mi ezekből semmit sem látunk.
Azt a szürke és reménytelen Franciaországot látjuk, ahol kevés a munkalehetőség, ahol a tenger közelsége főképp a halfeldolgozó üzemek és a kábítószer-kereskedelem érdekeit szolgálja. Ahol megállt az idő, és a nők kiszolgáltatottsága - akár saját lehetőségeik fel nem ismerése miatt - mit sem változott évtizedek óta.
Sandra (Cécile de France), a leharcolt ex-szépségkirálynő tizenöt év után tér haza anyja lakókocsijába, Boulogne-sur-Mer kihalt, "édeni" kempingjébe egy kisbőrönddel és egy lila monoklival a szeme alatt - ahol kedvetlen anyai fogadtatás, kiábrándító munkalehetőségek, erőszakos főnök és fásult-fáradt kolléganők várják. Sandra nem túl finnyás, nem kerget rózsaszín álmokat, elfogadja az egyetlen lehetőséget a helyi halfeldolgozó gyártósorán a szalag mellett, de ahhoz már nincs gyomra, hogy a főnök kéretlen közeledését is elviselje. Egy jól irányzott rúgással szó szerint lefegyverzi támadóját, ám ösztönösen sikeres védekezése véres drámába fullad két munkatársnője, Nadine (Yolande Moreau) és Marilyn (Audrey Lamy) kényszerű részvételével.
A triót nem csak a bűn, de a táskányi talált pénz is összekovácsolja - s ezzel kezdetét veszi egy vérbeli krimi-paródia botcsinálta női bűnelkövetőkkel, kisstílű helyi és vérszomjas külhoni gengszterekkel, korrupt sármőr nyomozóval, rafinált kiskorúval, tohonya férjjel és nem túl talányos, de kibogozandó szerelmi-családi szálakkal.
Az utóbbi hónapokban két hasonló "feminizmus-kompatibilis", női főszereplőket felvonultató amerikai krimit is láthattunk a mozikban, J.Lo komolyabb verzióját (A Wall Street pillangói/Hustlers), illetve a Melissa McCarthy és Elisabeth Moss nevével fémjelzett könnyedebb variációt (A bűn királynői/The Kitchen). Mindkét film jellegzetessége a szokványos hollywoodi csillámporos didaktika, a soványka humor, és a kissé erőltetett dramaturgia. (Mindezzel együtt is jól összerakott, élvezhető filmekről van szó, amerikai mércével mérve.)
Allan Mauduit alkotása ezzel szemben inkább hajazik egy skandináv fekete-komédiára némi lájtos Tarantino beütéssel, egy erős női szakaszra szabva. Mauduit karakterei úgy klisészerűek, hogy közben folyton kikacsintanak a sztereotípiákból. Nem csak a három főszereplő - Sandra, az ex-szépségkirálynő-rúdtáncos, Marilyn, a kábítószereknek és autóknak ellenállni nem tudó, gyermekét egyedül nevelő örök tinédzser és Nadine, a hímsoviniszta viccek ápolatlan, elhízott, lamentáló, élhetetlen feleség-típusa - lép ki időről időre a saját skatulyájából, de Simon (Simon Bénéké), a helyi maffiózó, vagy a szívtipró Digne felügyelő (Samuel Jouy) is.
Bár a film napjainkban játszódik, sikerült a helyszíneket, a lakásbelsőket, a ruhákat, hajviseleteket, autókat úgy kiválasztani, hogy az egész történet valahogy az időtlenségben landol. Ha nem lennének mobil-telefonok, akkor Sandra tetovált szájkontúrja; Simon hátranyalt, sötét hajzata, nyakig gombolt pólóra húzott barna zakója; Marylin fényes jogging-felsője és patacipője; Nadine lakásának drapp unalma mind a hetvenes-nyolcvanas, vagy éppen a kilencvenes éveket idézi, de egy csöppnyi változtatással lehetne éppen a western-filmek világa is. És ez nem csak a külsőségekre, de a történetre is éppúgy igaz. Fájdalmasan nem változott, hogy a főnök a gyárban hűbéri jogokat érvényesít a gyár munkásnőin, hogy végül eldobja őket, mint a rongyot. Ahogyan az sem, ahogy egy egyedülálló anya küzd a pénztelenséggel, vagy ahogy egy feleség kénytelen eltartani munkanélküli férjét, felnőtt gyerekeit - mert a környező világ számára mindez olyan természetes, mint a levegővétel.
Mauduit boldogan tobzódik az erőszakos jelenetekben: van brutális asszonyverés, darabolós holttest-eltüntetés, vadászpuskával kis térben lövöldözés, de a rendezőnek sikerült a leghorrorisztikusabb jeleneteket is a minimálisan még éppen elegendő vérrel leöntve, helyenként elgondolkodtató, máskor paródiába hajló fekete humorba csomagolva, abszolút fogyaszthatóan tálalnia. Ráadásul a krimiszál folyamatos meglepetéseket tartogat - amolyan hihetetlen, de mégis megtörténhetett volna itt a szomszédban is stílusúakat.
Ki kell emelnem a film zenéjét, elképesztően hatást érnek el a zenei aláfestések - Ludovic Bource munkája. A Morriconét és a spagetti-westerneket idéző lágy dallamok, vagy éppen Saint-Saens romantikája a legbrutálisabb jelenetek közben tökéletesen kiemelik a helyzetek abszurditását.
Értékelés: nagyon jó. Miközben hajlamosak vagyunk azt hinni, itt Európában már minden rendben van a nők helyzetével, a Lázadók fájdalmas természetességgel mutat rá arra, mennyire önbecsapás azt hinni, nincs már dolgunk. Teszi mindezt szellemesen, rendkívül viccesen és szórakoztatóan, remek színészekkel és hibátlan kivitelezéssel. Igazi női film. A három nő egyszerre együgyű, megbotlott, fásult, vidám, meggondolatlan, előrelátó, hebrencs, okos, vad, szelíd, erőszakos, kicsi, nagy, dögös, egyszerű, rafinált - nők ők, mint mi, sokfélék, és sokféleségükben szerethetők. Nem tudják, de értünk is lázadók.
