Hogy mi a csoda ebben a balett-estben? Tulajdonképpen semmi. A szórólap kecsegtető felvezetésével szemben még csak nem is modern, legfeljebb annyiban, hogy a klasszikus balettelemeket nem egy történetben meséli el, hanem "kontextusából kiragadva", szinte nagyító alatt mutatja meg a klasszikus lépéssorokat, a virtuóz technikát.
Az első részben Balanchine két művét láthatjuk, a Délibes népszerű dallamaira komponált Sylvia Pas de Deux-t, és a Csajkovszkij III. szvitjének IV. tételére összeállított Téma és variációk című darabot.
George Balanchine (1904-1983) grúz-orosz-szovjet-amerikai koreográfus a szimfonikus balett "feltalálója". Számára nem a történetmesélés volt a fontos, hanem a zene lényegének, szerkezetének, hangulatának, ritmusának a tánc különleges eszközeivel való látvány-centrikus megmutatása. Ehhez az elképzeléshez alkotta meg és vitte sikerre a klasszikus orosz balett hagyományain felnőtt Balanchine a neoklasszikus tánc-stílust. Koreográfiái szigorúan őrzik a klasszikus alaplépéseket, de a lépéssorok sokkal dinamikusabbak, sokkal több muzikalitást, pontosságot, robbanékonyságot követelnek meg - főképp a női táncosoktól. Mr. B. - ahogyan amerikai kollégái nevezték - ugyanis elsősorban a női karakterekre álmodta meg különleges darabjait. Nála a férfi táncosok sokkal kisebb szerepet játszanak, s ez jól érzékelhető színpadi jelenlétükben, mind technikailag, mind időben.
Sylvia Pas de Deux-jében Sofia Ivanova-Skoblikova-t láthattuk Balázsi Gergő Árminnal. A fiatal táncosnő a híres szentpétervári Vaganova Balett Akadémián tanult, majd onnan a talán még híresebb Mariinszkij Színházba szerződött. Öt év után, tavaly ősszel érkezett Budapestre. Kifinomult technikája, varázsos személyisége, színészi képességei még ebben a rövid darabban is jól megmutatták, milyen szerencsések a nézők, hogy Budapest mellett döntött. És aki eddig nem tudta, mit is jelent a pas de deux, az most alaposan megtanulhatta. A két táncos ebben speciális, a történetből teljesen elemelkedő technikai számban mutathatja meg szakmai virtuozitását. Először együtt, majd külön-külön, majd újra együtt adják elő a lépéssorokat. Szinte egymással versengve bizonyítják tudásukat, nem csak szólistaként, de együttműködő partnerekként is.
A Téma és variációk női szólistája Ellina Pokhodnykh, férfi partnere Oláh Zoltán volt. Ellina engem nem győzött meg, bár technikailag nem volt vele problémám. Sokkal inkább zavart, hogy egyfelől Oláh Zoltánnal nem alkottak valódi párt, másfelől mintha a karral közös jelenetekben is szólistaként, mindenkitől független, csak befelé figyelő, magányos dívaként lett volna jelen. Sem a partnerével, sem a tánckarral nem rezolnáltak egymásra, nem volt közös öröm, közös szárnyalás, mintha Ellina ugyanarra a ritmusra egészen máshol járt volna lélekben. Ezzel szemben kiemelkedően pontosak, bájosak voltak a táncosnők a négy lány szólista szerepében (a középső négyes), sajnos az ő nevüket nem tartalmazta a szereposztás.
Mindkét darabra rányomta sajnos bélyegét az unalmas hagyományőrzés, a klasszikus balettekben megszokott agyondíszített, csillogó-villogó tütük, a reneszánsz harisnyás, flitterben úszó férfitáncosok és az olcsó, valamiféle neorokokó romantikát árasztó, kifestett hungarocell műoszlopok és csillárok. Nem tudom, a jogtulajdonos milyen mélységig szólhat bele a díszletbe és a jelmezekbe, de a neten nézelődve azért feltűnt, ezeket a darabokat is át lehetne itatni valamiféle kortárs érzéssel, ha lenne ilyen szándék.
A második részben szintet léptünk, Harald Lander koreográfus egyfelvonásos balettje - az Etűdök - igazi különlegesség. Tulajdonképpen bepillanthatunk a színfalak mögé, a próbaterem félhomályába, a monoton, szigorú pontossággal megkomponált mozdulatok, a fájdalmak, a kitartás, az arctalan egyformaság és a csillogó rivaldafény igézetének világába. Végigkísérhetjük hogyan születik az a könnyed csoda, amit esténként a színpadon látunk, hogyan épülnek egymásra a lábpozíciók, a lépések, a pliék, a forgások, az ugrások, az emelések; mennyire fontosak a térbeli alakzatok, a jól megtervezett párhuzamos, vagy keresztbe mozgások. Végignézzük azt is, hogyan lesz a kislányból, kisfiúból évek kemény munkája során felnőtt táncos, szólista, ünnepelt primabalerina, de azt is érzékeljük, mennyire fontos a kar, a kar minden egyes tagjának magas szintű tudása, koncentrációja. Végül a darab arra is reflektál, az évszázadok során milyen fejlődésen ment keresztül a táncművészet.
Knudage Riisager zenéje lenyűgöző, rendkívüli alázattal és finom érzékkel írta át Carl Czerny zongoravirtuóz zenéjét, megmutatva a zene és a tánc hasonlóságát, a gyakorlás, a kitartás, a pontosság, az érzések fontosságát. A darab látványvilága is szigorúan megtervezett, a balett-próbaterem állandó kellékét, a zongorát, és annak fekete-fehér billentyűit idézi.
Cristina Balaban 2013. óta tagja az Operaház társulatának, számos főszereppel a háta mögött, megérdemelte a lehetőséget, hogy robbanékonyságát, könnyedségét, pontosságát, játékosságát ebben a szerepben igazán megcsillogtathassa. Partnerei közül elsősorban Morimoto Ryosuke volt méltó társa, Lagunov Ievgen haloványabban volt jelen. A tánckar jól szerepelt, bár apró hibák, pontatlanságok folyamatosan csúsztak be az egész este alatt - nem nagyon értem például, miért olyan balerina kerül a négy spárgázó közé, aki konkrétan nem tud lemenni teljes spárgába -, de összességében szép munka volt.
ÉRTÉKELÉS: nagyon jó. Az első rész kissé poros, bájosan unalmas, de technikailag általában megfelelő színvonalú, helyenként kifejezett virtuóz előadásán szerencsésen tett túl a második rész különleges, zeneileg, technikailag, látványában is izgalmas produkciója. Nem csak azoknak ajánlom, akik a balett szerelmesei.
Megjegyzés: A képek nem a budapesti előadásokon készültek.