Nem állítom, hogy nem élveztem azt a közel két órát a moziban, amit Clint Eastwoodot, a színészt és a mellette remekelő sztárparádét nézve töltöttem. Ha van valami, amihez Clint Eastwood, a rendező ért, az az esendőségükben is szerethető karakterek megformálása, a vesztes helyzetek valamilyen nézőpontból nyertessé alakítása.
Ám A csempész nekem csupán egy zseniális, professzionális, rendkívül sármos és szerethető idős művész talán utolsó üzenete mindazoknak a nőknek, akiket valaha szeretett, és akiket rendre boldogtalanná is tett; s talán gyerekeinek is, akiket elhanyagolt, letagadott, örökbe adott, vagy éppen nagy odafigyeléssel nevelt; rajongóinak, kollégáinak, valamint minden elhanyagolt feleségnek és mihaszna férjnek, tanulságul. Egy kései mea culpa, szívrabló macsó módra előadva.
És Eastwood nem szégyellős, megüzeni azt is, mit vár cserébe: elismerést, megértést, feltétlen megbocsátást, vagy legalábbis olyan büntetést, ami nem nagyon fáj.
Leo Sharp hihetetlen és mégis hiteles története épp megfelelő volt ehhez a film-üzenethez. Sharp messze földön híres liliom-ültetvénye, a Brookwood Gardens az internetes értékesítés térhódításával a csőd szélére került. Leo fénykorában évtizedeken át járta az országot, a liliom-nemesítők ünnepelt sztárjaként 180 saját liliomfajtát regisztráltatott, ám közel nyolcvan évesen kicsúszott a lába alól a talaj. Először csak készpénzt szállított egy mexikói kartellnek, egyik munkása közvetítésével, később már drogot is bízott rá a Sinaloa kartell. Egy besúgó segítségével sikerült végül elkapni a háromgyerekes, nős, közel kilencven éves Tatát, egy második világháborús veteránt, aki közel tíz év alatt több mint egy tonna kábítószert juttatott el Detroitba. Az öregurat végül három év börtönre ítélték, figyelembe véve mentális állapotát, kiszolgáltatott helyzetét, demenciáját. Egy év után, egészségi állapotára való tekintettel szabadon engedték, a rá következő évben pedig, 92 évesen meghalt.
Clint Eastwood ráérzett a jótékonykodó, élete vállalkozását és családja jólétét minden körülmények között megvédeni akaró, kiszolgáltatott kisember alakjában rejlő lehetőségre. A történet hiányzó kockáit kitöltötték, az unalmas részleteket átírták, a felesleges szálakat lenyesegették, Leo Sharpot Earl Stone-ná alakították, és már el is készült Eastwood sajátságos önarcképe.
Earl Stone élete szerelmei a liliomok. Azt, hogy családja - elvált felesége és lánya - régóta nem állnak szóba vele, egészen könnyedén elviseli. Ám az, hogy élete fő műve, a kertészet is csődbe mehet, és az otthona is árverés alá kerülhet, túl sok neki. Egy véletlennek köszönhetően könnyű pénzkeresetre nyílik lehetősége: csak vezetnie kell, s ki tudja mit tartalmazó táskákat fuvarozni az államok között. Earl boldog. Kicsit ugyan furák azok a kigyúrt, kivarrt, kevésbeszédű latinók - akik olyan extra teljesítményeket várnak el egy öregembertől, mint mobil telefon használat, sőt SMS-ezés -, kicsit sokallja azt a rengeteg pénzt, amit ezért az egyszerű munkáért kap, de helyre tudja hozni belőle az életét. Kifizeti a tartozásait, visszakapja az otthonát, támogatni tudja belőle az unokáját, kifizeti a leégett veterán klub renoválást, s nem utolsó sorban esélyt kap rá, hogy elvált felesége és lánya több mint tíz év után újra szóba álljon vele. Bónuszként azért az sincs ellenére, hogy a mexikói kartell-vezér (Andy Garcia) pazar partira lássa vendégül mesébe illő birtokán Mexikóban, ahol minden macsók paradicsomába pottyan: forró latin ritmusokra szebbnél szebb cicik és popsik vonaglanak az öreg szoknyabolond körül.
Természetesen a rend éber őrei sem lustálkodnak, a kábítószerellenes ügyosztály (DEA) jóképű, egyszerre megejtően emberi és kegyetlenül célratörő ügynökének (Bradley Cooper) köszönhetően Tata nyaka körül egyre inkább szorul a láthatatlan hurok. A kartell menedzsment-változásairól (úgy is, mint a túl joviális nagyfőnök likvidálása), az őket üldöző szervek elszánt értekezleteiről és peches akcióiról villanásnyi kis színeseket látunk, hál'Istennek kellőképpen lájtos, sőt igen humoros feldolgozásban. De hát nem is ez itt a lényeg, A csempész nem thriller, nem akciófilm, nem dráma, hanem egy macsó romkom.
A téma Earl és elrontott élete, minden egyéb csak az eladhatóságot fokozó körítés. Ami nem is lenne baj, ha a film nem állna meg a felszínes bölcsességek és leegyszerűsített megoldások szintjén. Mert Earl/Clint gyónása csak PR-vallomás. Fogalmunk sincs mik a valódi bűnei, csak azt hallhatjuk többféle verzióban, mennyire fontos a család, milyen nagy hiba volt a munkát a család elé helyezni, mennyire szánja-bánja, hogy rossz férj és rossz apa volt, akire sosem lehetett számítani. Ám volt felesége (Dianne Wiest) haldoklásának híre felrázza mélyen eltemetett érzéseit, halált megvető bátorsággal elhanyagolja a kartellnek végzett munkát, és az asszony mellett tölti annak utolsó napjait. Igazán valamelyik érzékeny női magazin oldalaira kívánkozna a befejezés: az elmúlt több évtized minden bűne a megszépítő emlékezet rózsaszín ködébe merül, a haldokló feleség biztosítja örök szerelméről, lánya (Alison Eatswood) megbocsát, ráadásul a kartell is csak picit fegyelmezi meg. Büntetését végül meglepő módon éppen egy liliom-kertészkedésre szakosodott börtönben töltheti le...
Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezek a gyönyörű liliomok (Earl életében) valójában gyönyörű nők (Clint életében). Talán az egész filmben az a vallomás a leghitelesebb, amikor az öregember kicsit szégyenlősen emlékezve mesél a liliomokhoz/nőkhöz fűződő olthatatlan vágyáról. Clint Eastwood számtalan nővel tartott fenn kapcsolatot, némelyikükkel együtt élt - időnként gyakorlatilag bigámiában -, többüket feleségül is vette, ám szinte mindegyiket csalta. Nyolc gyereke közül néhányat később vett a nevére, néhánynak az életében aktívabban is részt vett, de volt, akit az elhagyott anya adott örökbe, s csak felnőtt korában derült fény az apa kilétére.
Ha én lennék az egyik érintett nő vagy gyerek Eastwood életéből, biztosra venném, ez a film nekem, nekünk sorstársaknak szól. Feloldozást, megértést, támogatást kér. De legfőképpen arról a vágyról mesél, hogy higgyek neki, hogy sármja, tehetsége, remek szövege, összekacsintós bumfordisága még most se hagyjon hidegen.
Mivel szerencsére - vagy sem - nem vagyok ebben a helyzetben, nem kell se megbocsátanom, se feloldozást adnom. Csak a filmmel kapcsolatos bírálatot vállalom.
ÉRTÉKELÉS: jó. Annak ellenére, hogy nekem túl habos, túl szép, túl idealizált, hogy hiányzott belőle a valódi dráma vagy feszültség, rendkívül élvezhető film. Mély nyomot talán nem hagy, de igazán emlékezetes epizódokkal sikerült teletűzdelni (pl. a kutyás rendőrrel való találkozás, az országúti igazoltatás, a kartell-főnök halála), és olyan színészi alakításokat láthatunk, ami után a tíz ujjunkat is megnyalhatjuk. Eastwood egyszerűen zseniális, Andy Garcia nálam örök kedvenc, igazán jót tett neki, hogy a kor előrehaladtával hangja egyre inkább Al Pacino rekedtes baritonjához közelít, természetesen Bradley Cooper is hozta a neki igencsak jól álló karaktert - ahogy minden nagy név, akit erre a filmre összeverbuváltak. Összességében feltétlenül ajánlom, de inkább kedves élmény, mint olyan nagyívű alkotás, mint Eastwood korábbi rendezési (Gran Torino, Millió dolláros bébi, Levelek Iwo Dzsimáról, Titokzatos folyó...).
