Névnapi ajándék volt ez a szomorkás, szürke novembert felrázni hivatott koncertjegy. A Honeybeast ugyanis nem kevesebbet vállalt, mint hogy egy óriás szimfonikus zenekarral, rengeteg vokalistával és néhány cirkuszi akrobatával kiegészülve megtölti a Papp László Sportarénát, és elfeledteti, átértelmezi, reménytelivé varázsolja szürke, ködszitálós, fáradt, sötét világunkat.
A Honeybeast-ről először 2014-ben hallottam A Dal című vetélkedőben. A sok unalmas, gyenge produkció közül már akkor kicsillogott Tarján Zsófi A legnagyobb hős című számmal - pedig akkoriban még sem hangtechnikailag, sem megjelenésében, sem előadóként nem volt éppen tökéletes. Mégis volt valami különleges zamat abban a lányban, abban a számban, amit a közönség is jól megérzett, és ameddig vihette, elvitte szavazataival a dalt. Végül a szakmai zsűri ejtette ki őket. Sokáig nem hallottam róluk, ám mostanság egy kedves magyar sorozat főcímdalát jegyzik - jól egymásra talált a friss, fiatalos, vicces sorozat és a Honeybeast remek, humoros, fülbemászó zenéje, dúdolom is gyakran ha magam vagyok:
"Bájgúnárok a strandon, meredek
Pillantásotokért nem lihegek
Nem látszom
Felveszem az álarcom…"
Bencsik-Kovács Zoltán különleges, bármikor felismerhető számokat ír. Jellegzetes dallamvilága próbára teszi Zsófi technikai felkészültségét, a refrének viszont minden esetben rendkívül fülbemászóak, könnyen megjegyezhetőek és énekelhetőek. Legalább ilyen erős a dalok szövege, és érezhetően kifejezetten az énekesnő karakterére íródott - nem véletlen, hogy oly sok hozzá hasonló problémával küzdő fiatal énekelte vele együtt a koncerten. Hétköznapi létünk kisebb-nagyobb problémáira rendkívül érzékenyen reagálnak ezek a szövegek, figyelmesen olvasva kerek szociológiai körképet kapunk a mai magyar valóságról.
Énekelnek természetesen szerelemről, csalódásról, de emellett szó esik öregedésről, szemráncokról, szingli-létről, elvándorlásról, evési problémákról, túlsúlyról, gyerekvállalásról vagy éppen gyerektelenségről, másságról, kirekesztésről, gyengeségről, női létről, őszinteségről, szabadságról, irigységről. Próbáltam felmérni, mégis milyen korosztály van többségben? De lehetetlen volt megállapítani. Tizenhét év körüli, pelyhező bajszú fiúcskák épp úgy együtt énekelték Zsófival a szöveget, ahogy mellettünk a harmincas csajok, az előttünk táncoló hét-nyolcéves kislányok, a hetven körüli jólfésült nénik, vagy éppen a copfos kiöregedett rockerek.
A Honeybeast sikere hosszú, megfeszített munka eredménye, nem percemberkék olcsó csillogása. A dallamvilág, a különleges, valakit mindig személyesen megszólító szövegek mellé mára beérett a zenekar külsőségeiben is. A szimfonikus zenekar nem egyszerűen volumenében megerősített zenei kíséretet jelentett, de valóban különleges zenei élményt hozott. Ahogy az egyik dal áthömpölygött a másikba, ahogy a vonósok vagy a fúvósok kiemeltek egy-egy sort, az valódi zenei csemege volt.
Tarján Zsófi rengeteget fejlődött az elmúlt négy évben, mert bár volt pár pontatlanság - főleg a koncert elején, talán a lámpaláznak köszönhetően -, hihetetlen energiával és a rá jellemző sokszínűséggel nyomta végig szünet nélkül a két és fél órás műsort. Megcsillant ezen az estén számtalan műfaj: jazz, rock&roll, pop, gospel, blues, de nekem akkor tetszett a legjobban, amikor az elegáns, csupaflitter koktélruhába és táncos cipőbe Zsófiból előbújt a rock-bestia.
Apropó stílus és ruhák. Nehéz lehet egy híresen karizmatikus és rendkívüli megjelenésű színésznő (Hernádi Judit) lányának lenni, különösen ha valaki a szórakoztatóiparban szeretne sikeres lenni. Zsófi valószínűleg végigjárta a helyzetnek köszönhető egyéni poklait, ám mára mintha megtalálta volna a helyét, a stílusát, a magabiztosságát. Ahogy a dalok, úgy a ruhák, a frizura, a smink, a közönséggel való kommunikáció is egy érett, kimunkált, szuggesztív alkotás részei - a dögös, éteri, elegáns megjelenés sosem öncélú, az adott zenei blokkra reflektál, megmutatja az embert, és nem viszi húspiacra a nőt.
A lenyűgöző színpad- és fénytechnika magyar koncerteken ritkán látható színvonalú volt, a kivetítők képei időnként külön művészi alkotásként egészítették ki színpadképet. Az egyetlen, ami nekem nem hiányzott, az a légtornászok, illetve az egyensúlyozó művész külön produkciói voltak. Nem adott hozzá túl sokat, viszont elterelte a figyelmet a zenéről. Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg: egy platina lemez (Élet a Marson) bemutató koncertjére azért jó lenne minden szöveget fejből tudni, még akkor is, ha azok a szövegek néha tényleg nagyon nehezek. Enyhítő körülmény, hogy a "puskázást" nagyon profi módon, alig zavaróan sikerült megoldani.
Értékelés: remek. A Honeybeast előtt komoly jövő áll, ha kitartóan követik ezt az őszinte, érzékeny vonalat. Csak remélni tudom, hogy megmaradnak nekünk, megmaradnak magyarul, magyaroknak alkotó művészeknek, mert mondanivalójuk, érzékenységük, hitük a jóban, nyelvi zsonglőrködésük nekünk csillog igazán:
