Ha Nabucco, akkor Mint a fecske, repülj messze földre... Hát nem, nincs Mint a fecske. Se énekelve, se feliratozva. Van helyette Gondolatban szabad messze járnunk, ott a szélfútta, napsütötte tájon. Sőt, az egész opera librettóját újra fordította Anger Ferenc. Robusztusabb, közönségesebb, hétköznapibb lett így az opera szövege, közelebb került a mai nézőhöz, ám vesztett is romantikus ragyogásából.
Az, hogy időnként elvesztettem a fonalat, nem tudom összefügg-e a szöveg változásával, vagy csak a rendezés lépett át néhány informatívabb epizódon. Ám szerencsére vettem műsorfüzetet, így nem csak a cselekmény homályos pontjait tudtam megfejteni, de a rendezés érthetetlen szimbólumrendszerét is sikerült hellyel-közzel feltérképezni. Nem állítom, hogy különösebben tetszett volna ez a zavaros ideológia, és az erőszakosan hozzárendelt szimbolika, de sorvezetővel legalább némiképp érthető az, amit a színpadon látunk.
"Az asztrológia történetének kezdetét minden kutató Babilonba, a Tigris és az Eufrátesz torkolatához helyezi..." - nyilván nem véletlen, hogy Kesselyák Gergely éppen a Nabucco-ban találta meg a megfelelő alapanyagot transzcendens történelem-filozófiája terjesztéséhez.
Az asztralfeny.hu (és a rendező) szerint a Föld i.e. 4000-2000 között a Bika korszakában állt. Igaz, hogy ez elsősorban az egyiptomi Bika-kultuszban jelent meg szerintük, de a korszakok időkeretének meghatározása természetesen csak viszonylagos, így ha nagyon akarjuk, bele lehet húzni a Babiloni Birodalom Baál-tiszteletét is. Ráadásul a Skorpió polaritás is meghatározó, láthatjuk is a színpadon a félelemben vergődő zsidó nép fölött a Nabucco hatalmát jelképező Bika-fejet, és a Skorpió farkát stilizáló sisakot lánya, Abigél fején. A zsidók öltözete hagyományos, letisztult, a háttér és a díszlet egyszerű, informatív - csillagképek (már ha valaki felismeri őket, ugye), csillagközi űrhajók csóvái a szürke háttéren, körök, gömbök, fehér fény...
Ám i.e. 2000 tájékán Kesselyák szerint megingott az asszír birodalom (a történészek mintha azt írnák, sumér-akkád volt az a nép, zavaros egy történet, hagyjuk is), a Föld a Bika jegyéből a Kos jegyébe lép. Az asztrálfény szerint a Kos a görög kulturális uralmat jelentette, háborúkat és fizikai versengést, a poláris jegy (Mérleg) viszont megteremtette a harmóniát, értsük így: művészeteket, demokráciát. Kesselyák kicsit átformálta ezt a dolgot, nála ehelyett, vagy emellett megjelent a zsidóság, az egyistenhit, és a kos... nohát, ott is volt személyesen a színpadon! Bevallom, itt már tényleg összezavarodtam, nem tudom, ez a kos az asztrológiai Kos, a zsidók áldozati báránya, vagy maga Jézus, az Agnus Dei. Különösen, hogy a színpadon egy 6-7 éves lányka tartja kordában, vékonyka szalagon. Természetesen Mérleg is van, Zakariás főpap imája közben teherhordó munkás cipel be két kőtáblát a vállán átvetett rúdra akasztva (Mózes kőtáblái? általában törvények?). Aztán egy helyben járva ring (csónakban áll?), mintha egy mérleg két serpenyője keresné az egyensúlyt... Akár szép szimbólum is lehetne, ha értenénk. Vagy el tudnánk helyezni a darabban. Ha nem lenne annyira általános, hogy gyakorlatilag bármire ráhúzható.
A darab egyébként i.e. 587 táján játszódik, amikor Nabukodonozor lerombolta az első, a Salamon templomot, és elhurcolta a zsidó lakosságot Babilonba. A zsidók ötven évvel később szabadultak fel, és tértek haza. Az, hogy Verdi egy közel sem koherens, de legalább a szerelmi szálak és hatalmi harcok mentén felépített, zanzásított történetbe gyömöszöl majd' egy évszázadnyi történelmet, nem baj. Szerethető, lelkesítő, metaforikus meséje a gyönyörű zenével együtt remekművé tette a Nabucco-t.
Lehet ezt az operát hagyományosan rendezni, vagy aktualizálva, de egyet nem kellene: a rendező zavaros ideológiáját erőszakkal ráhúzni. Mert az végképp érthetetlen, hogy kerül a Rabszolgakórus kezébe az a rengeteg amfora, amiből árad a (tömjén?)füst, hacsak ez már nem a jelenkor asztrológia váltása. Akkor ugyan átugrottuk a Krisztus születése utáni 2000 évet - Halak plusz Szűz polaritás -, ez esetben az a bizonyos kos inkább mégis inkább bárány, és a kislány a Szűz... Lényeg az, elértünk a jelen kihívásához, amit a Vízöntő, az intellektuális jegy ural. A tudományok ugrásszerű fejlődése, maga az űrkorszak. Az egy kicsit félelmetes és zavaró, hogy az ellenpontot a fenyegető Oroszlán adja, de Kesselyák itt a fókuszt a közös hitre irányítja, olyannyira, hogy babiloniak és zsidók egy szép nagy, közös béketáborba rendeződve fordítanak nekünk hátat, és hagynak ott minket, hitetleneket, a nézőtéren.
Hogy kicsit zavaros ez az egész? Tényleg az. De ha lehántjuk ezt az öncélú asztrológiai katyvaszt a történetről, egészen élvezhető az opera. Kicsit olyan érzés, mintha a Csillagkapun át közlekednének a szereplők, de ettől és a díszlettől eltekintve a rendezés "békén hagyta" az operát. Szépek a színpadképek, a megszokott módon mozognak a szereplők - na kivéve persze, amikor a gonoszok, vagy őrültek éppen a súgólyukból vonaglanak elő, vagy amikor Nabucco-nak az emeleti nézőtér legtetejéről kell istenként beharsognia az egész színházat. Sajnáltam szegényt, meg magamat is, majd' kitört a nyakam, ha látni akartam. Ő meg alig láthatta a karmestert. Érthető volt a színszimbolika (Fenéna ártatlan kékje, Abigél vérvöröse, a kislány és a zsidóság hófehérje), látványos volt a Földet (hatalmat, trónt) jelképező, állandó mozgásban lévő arany óriásgömb.
Az énekesi teljesítmények is nagyjából rendben voltak. Rálik Szilvia (Abigél) hangja még mindig elképesztően erős (bár a finom technika sosem volt erőssége, és lassan fárad is az a szoprán), színészileg még mindig az egyik legjobbja az Operaháznak. Hiába akarnak belőle olcsó, hisztis, ám roppant dögös nőcskét csinálni, hiába bújtatják csupaflitter, a többiekétől teljesen elütő stílusú, kipakolós, ízléstelen fellépőruhába, előadásában megérint minket a gyarló szerelmes, gyermek, testvér tépelődése, fájdalma. Gál Erika (Fenéna) színészileg nem sokat mutat, nem is olyan a szerep, de a hangja bársonyos és tiszta. Alexandru Agache (Nabucco) a maga régimódi szerepformálásával meglepően jól működik - kivéve azokat a részeket, ahol esendőnek kellene lennie. Pedig hangilag remekül oldja meg azt is. Hiába, neki jobban megy az uralkodói szerep. Brickner Szabolcsról (Izmael) annyit tudok elmondani, nem emlékszem. Egyszerűen nem hagyott nyomot. Nem úgy, mint Bretz Gábor (Zakariás), akinek a megjelenése önmagában olyan szuggesztív, hogy azt a néhány hamis mély hangot szívesen elnézem neki.
ÉRTÉKELÉS: jó. Élvezhető, szerethető előadás. Jobban örültem volna egy igazán mai, hozzám közelebb álló üzenetnek, annak pedig még jobban, ha Kesselyák Gergely eldönti, hagyományos, vagy modern formát választ. Nem hiányoztak a didaktikus, vagy éppen cukiságfaktoros elemek. Sem a szünetben is a színpadon vonagló, züllött babiloni orgia, sem a kisgyerek-kisállat kombináció, de legkevésbé az hiányzott, hogy a végén "spontán" elénekeltessék a Rabszolgakórust a közönséggel. Olaszul. Úgy, hogy a szereposztás hátára óvatosan ki is nyomtatták.
