Egy királynő, akinek uralkodásáról többnyire ezt gondoljuk: a viktoriánus-kor a szűk látókör, a begyöpösödöttség, a kétely nélküli morális ítélkezés, a mesterkélt finomkodás, a humorérzék hiánya, illetve a képmutatás és a prüdéria szinonimája.
Egy királynő, akinek az uralkodása alatt állítólag még a szék lábára is kis harisnyát húztak, nehogy pajzán gondolatokat ébresszen. Egy királynő, akit férje halála után hírbe hoztak skót inasával, a fess John Brown-nal.
Viktória. Tizennyolc évesen került a trónra, és hatvannégy évig uralkodott. Kilenc gyermeke, harmincnégy unokája és temérdek dédunokája gyakorlatilag lefedte Európa uralkodóházait. Az aprócska, jólnevelt, csinos fiatal lányból előbb határozott uralkodó, majd hetvenéves korára fáradt, kövérkés, kiszolgáltatott, unatkozó idős hölgy lett, aki imádta maga körül a szép embereket - férfiakat, nőket egyaránt.
Így hát nem csoda, hogy az idős hölgyet levette a lábáról a snájdig indiai díszhuszár, akit egyenes Agrából szalajtottak Londonig, hogy az Angol Királynőnek, egyben India Császárnőjének uralkodása 50. évfordulója alkalmából átadjon egy mohurt - a film szerint. (Valójában a királynő szolgákat rendelt Indiából, akik eleinte csak szótlanul álltak az ajtaja mellett.) Viktóriát lenyűgözte Abdul szépsége és alázatossága. ("The other, much younger, is much lighter [than Buksh], tall, and with a fine serious countenance.") Régen volt már az divat, hogy az alattvalók a királynő lábát csókolgatják...
Röpke másfél hónap alatt Karim egyszerű szolgából házi kedvenccé, egy évre rá pedig már hivatalosan a királynő nyelvtanárává, titkárává, lelki tanítójává, "munshijává" lép elő. Karim ekkor mindössze huszonöt éves, Viktória hatvankilenc. Tizenhárom évet töltenek együtt kisebb-nagyobb megszakításokkal, egészen a királynő haláláig. Mi lehetett vajon e furcsa kapcsolat háttere? Miért pont ekkor, miért pont egy indiai szolga, honnan e mély érzelmi egymásra találás? Elhihetjük-e, hogy tiszta érzelmek irányították a szereplőket, s ha nem, milyen érdekek mozgatták őket?
Stephan Frears alig-alig ad választ ezekre a kérdésekre. Filmje nem egy mélylélektani dráma, semmit sem tudunk meg a szereplők gondolatairól, céljairól, emlékeiről, érzelmi motivációjáról. Csak a pillanatot kapjuk meg, csak a hangosan kimondott szavakat, vagy a királynő naplójába leírt szikár mondatokat. A karaktereknek nincsenek mélységei, jelzésértékű pár másodpercnyi jelenetek, háttérbe szoruló egyéni-társadalmi tragédiák úgy keretezik kettejük kapcsolatát, mintha halál, háború, lázadás, betegség, kormányzás csak megtűrt díszlet lenne a két főszereplő nagyjelenetéhez.
De valahogy mégis működik. Lenyűgöz, szórakoztat, beszippant - s ez elsősorban és legfőképpen Judi Dench személyes varázsának, remek alakításának, valamint a pazar díszleteknek és kosztümöknek köszönhető. Judi Dench gyakorlott királynő-alakító, Viktóriát is játszotta már, mégis mindig hozzá tud tenni valami újat, rá tud világítani a személyiség addig ismeretlen, apró rezdüléseire.
Unott homlokráncolás, varázslatos mosoly, gyerekesen lelkes tapsikolás, rajongó - máskor lesújtó - tekintet, dacos toppantás, bájos kis fintorok, elegáns gesztusok: a Judi Dench formálta Viktória hol magányos és kiszolgáltatott idős hölgy, hol naiv, szerelmes kislány. Hol bánatos özvegy, hol egy világbirodalom uralkodónője. Néha még a háta is ellentmondást nem tűrően parancsoló, meghátrálásra késztető (a film egyik legjobb jelenete, amikor Viktória letöri udvartartása "lázadását").
Judi Dench-nek mindent elhiszünk. Elhisszük, hogy valóban felemelte szavát az előítéletek, a rasszizmus ellen. Hogy valóban sokra tartja a "munshit", tanulni akar tőle, megismerni saját óriási birodalmát, az ott élő emberek életét. De ugyanígy el tudjuk képzelni azt is, hogy hiúsága egyszerűen nem tudott ellenállni a jóképű fiatalember bókjainak, hogy elege volt az udvar szertartásos rendjéből, hogy Abdul tulajdonképpen eszköz volt csak, kitörni a hétköznapok reménytelen, öreges és fárasztó mókuskerekéből. Vagy mindezek együtt.
Karim (Ali Fazal) viszont pont az ellentéte. Nagyjából háromféle arca van: a boldogan lelkesedő, az öntelten pöffeszkedő és a szomorúan maga elé bámuló. Nem érdekli magán kívül semmi, nem látni rajta, hogy megrázná honfitársa halála, vagy örülne felesége érkezésének. Faarccal vágja zsebre az udvar intrikáit, a megaláztatásokat. Nagyon ritkán látunk rajta eleven érzéseket: kizárólag a királynő társaságában, a legbensőségesebb pillanatokban.
Nem szerettem meg Abdult, nem hiszem, hogy a királynő lázadása komolyan hordozott volna bármiféle egyenjogúsítási indíttatást. És azt sem hiszem, hogy a rendező erre akarta volna felhívni a figyelmet. Nekem ez a film az öregedésről, a szerelem és intimitás nélkülözhetetlenségéről szól. Arról, hogy nem elég a pénz és a hatalom, elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy bevállaljuk a nevetségességet, a család haragját, az átverés veszélyét, a csalódást. A veszteségeket. India Császárnője bevállalta. Felrúgta a szokásjogot, hagyta, hogy pletykák vessenek rossz fényt a jóhírére, esetleg visszaéljenek a bizalmával. Ám meglepő módon Abdul Karim nem hagyta magára, az utolsó pillanatokig mellette maradt. Gondoljunk bármit is e két ember kapcsolatáról, tetteik mozgatórugóiról, a körülöttük élőkön ejtett sebekről, amit ők ketten kaptak egymástól, az valószínűleg ritka kincsvolt.
ÉRTÉKELÉS: jó. A film első fele kifejezetten varázslatos, a helyszínek, az események pergése, a finom humor, a temérdek remek színész (Tim Pigott-Smith, Eddie Izzard, Olivia Williams, Adeel Akhtar). Ám egy idő után kissé kiüresedett a téma, Viktória huzakodott a háznéppel, míg Abdul mosolyogva hízott. Jó lett volna ezen a ponton kicsit mélyebbre ásni, jobban megismerni a szereplők gondolatait, kételyeit, döntéseit. Ennek ellenére a film rendkívül szórakoztató, könnyed, kellemesen humoros, mindenképpen kellemes élmény. S persze Judi Dench egyszerűen kihagyhatatlan!
