„A világban a legtöbb demenciával élő ember közösségben él, az életminőségük pedig azon múlik, hogy hogyan integrálódnak a társadalomba, illetve hogy van-e életcéljuk.” (Éppen most, 2016. április 21-24. között zajlik Budapesten a 31. Alzheimer Világkonferencia.)
Alice és sorstársainak élete pedig azon is múlik, meddig maradhatnak meg Alice-nak. Meddig maradhatnak meg saját maguknak.
A Still Alice ízig-vérig hollywoodi film. Boldog család, gazdag, sikeres, sármos orvos férj, bombacsinos, híres, tudós feleség, három gyönyörű, tökéletes gyerek. Ám Alice (Julianne Moore) egyre feledékenyebb. Okos nő, nem dugja homokba a fejét, orvoshoz fordul. A diagnózis: feltartóztathatatlan Alzheimer-kór. El kell mondani a gyerekeknek, különösen, mert örökletes. Természetesen a férje (Alec Baldwin) megértő, tapintatos, türelmes, mindenben támogatja. Nagyobbik lánya, Anna (Kate Bosworth) gyönyörű, ám kissé önző és érzéketlen - végül mégis felülemelkedik viszolygásán és félelmein. Kisebbik lánya, a család fekete - de legalábbis halványszürke - báránya, Lydia (Kristen Stewart) feladja álmait, félreteszi lázadását, és vállalja édesanyja ápolását. Fia, a jóképű, bájos, még-a-nevére-sem-emlékszem típusú kisherceg (Hunter Parrish) veszi át a családban a nőktől az érzékeny, könnymorzsolgató, romantikus hős szerepét - ezen kívül szinte semmit nem is csinál. Ebben a filmben senki sem hagyja magára az egyre magatehetetlenebb hősnőt, senki nem kiabál türelmetlenül, senki nem borul ki, és csak egészen finom jelzésekkel érzékeltetik, hogy ennek a betegségnek bizony nem kizárólag mentális velejárói vannak. Alec Baldwin jólfésült, arca Botox-sima, szinte végig beletörődően mosolyog és higgadtsága már-már nem is emberi. Kate Bosworth egy nyafogós bálkirálynő, Hunter Parrish feladata pedig körülbelül annyi, hogy a frizurája mindig kifogástalan legyen, és a jobbik profilját fordítsa a kamera felé. A szalon-lázadó Kristen Stewart, miután mélyen édesanyja szemébe néz, máris feladja álmait. Bár a család gazdag, nem lökik anyukát otthonba, a legkisebb gyermek lesz állandó támasza, felügyelője, ápolója...
Férj, gyerekek, kollégák: csak érdektelen statiszták, papírmasé figurák egy rettenetes, gyönyörű, fájdalmas egyszemélyes drámában, aminek koronázatlan (illetve Oscarral koronázott) királynője Julianne Moore. Megmutathatná a film, mennyire nehéz egy "feledékeny" beteg mellett a rokonoknak, a barátoknak, a kollégáknak. Szólhatna arról, mekkora trauma egy családnak tehetetlenül végigasszisztálni egyik szerettük elvesztését, miközben az testi valójában végig velük van. Elmondhatná, hogy a lelki terhek mellett szinte emberfeletti feladat egy átlagcsaládnak megoldani fizikailag is a beteg felügyeletét. De ez a film senki másról nem szól, csak Alice-ről. Az ő érzéseiről, ijedtségéről, zavarodottságáról. Az ő kegyetlen harcáról, hogy megpróbálja megőrizni méltóságát, egyéniségét. Hogy megmaradjon Alice-nak.
A rendezőpáros (Wash Westmoreland és Richard Glatzer) kizárólag a főszereplőre fókuszál, látványos vizuális eszközökkel érik el, hogy valahol az agyunk mélyén érezzük azt az elveszettséget, amit feltételezhetően egy demenciában szenvedő beteg érezhet. Kapkodó kameramozgások, gyors vágások imitálják az ugráló, menekülő gondolatfoszlányokat. Az éles 'én' és az elmosódó környezet kontrasztja testesíti meg azt a tanácstalan, homályos félelmet, ami eluralkodik az emberen, ha elveszíti összeköttetését a külvilággal.
Alice megpróbál előre gondolkodni, megkímélni magát és szeretteit a várható szörnyű végtől. Méltó halált tervez - a teljes elbutulás előtt. De kudarca borítékolható. Paradox módon éppen az okos elme nem tud azzal előre számolni, hogy saját legfontosabb képességét, a logikus gondolkodást veszíti el. Kudarca mibenlétét talán már nem is érti, csak valami megfoghatatlan frusztráció fogja el, hogy aztán ez az érzés is szétfolyjon abban a sűrű, zselés ködben, ami körülveszi. A gondolatok elvesznek, a köd egyre sűrűbb, csak az érzelmeknek van akkora ereje, hogy fénysugárként áttörjenek.
Julianne Moore fantasztikus színésznő, ez a szerep pedig pályája csúcspontja. Az első képsorokban megismerjük az ötvenedik születésnapját ünneplő sugárzóan szép, boldog, érett asszonyt - s alig több, mint másfél óra múlva csak remélni tudjuk, hogy az üres tekintet mögötti magány pillanatokra talán még oldható. Moore játéka egyszerű, letisztult, intelligens. Felmenthetjük a rendezőket a mellékszereplők érdektelen alakítása miatt, vagy amiért az Alice-t körülvevő világ olyannyira jellegtelen, problémamentes, steril. Itt és most nem fontosak. Alice, az ő harca, és Julianne Moore játéka - ez az amire figyelnünk kell. Amire érdemes.
Értékelés: nagyon jó. Julianne Moore tökéletes. Ám azzal együtt, hogy megértem, nem akarták róla elterelni a figyelmet, története így túl szép, hogy igaz legyen. Hollywoodban még egy embertelen, halálos betegségben szenvedő asszony története is Walt Disney mesebeli kastélyában játszódik...Ezzel együtt is kihagyhatatlan, remek film. Meg kell nézni.