Híres udvari bolondok, pojácák, bohócok: Verdi púpos Rigolettója, Leoncavallo féltékeny, gyilkos Pagliacciója, Picasso szomorú Harlequinjei, Watteau enervált, Pierrot-maskarás önarcképe, Dayka Margit és Csortos Gyula tragikus bohóc-sorsa a Szerelmi lázban, és nem utolsósorban Heath Ledger önpusztító Jokere... csupa fájdalmas, tragikus figura.
Miért asszociálunk mégis a nevetésre a bohóc szó hallatán? És miért érezzük mégis kényelmetlenül magunkat a bohóc számok láttán? Mi ez az ambivalens, megfoghatatlan, kényelmetlen érzés? Miért vonz és taszít egyszerre ez a furcsa, bizarr világ?
A bohócok eredetileg nem gyermekeket, hanem felnőtteket szórakoztattak. Vicceik főleg az étel-ital-szexualitás-testi fenyítés körén belül maradtak, gyakran gonoszkodva, megalázva-alázkodva, rájuk ragasztott merev mosoly, vagy műkönnyek mögé bújva. Nem látjuk az arcukat, nem tudjuk, mit gondolnak, megcsalnak az érzékeink. És ez félelmetes....
Ahogyan Rafael Padilla is félelmetes volt - maszk nélkül, mint kannibál törzsfőnök ijesztgette a francia parasztokat a vándorcirkusz szegényes porondján. A 19-20. század fordulóján nem volt éppen megszokott látvány egy tagbaszakadt, fehér fogait villogtató, dárdáját rázó néger harcos, még a cirkuszban sem. És a kubai rabszolga messzire vetődött fia szinte boldog tudatlanságban éldegél, mint kannibál harcos és takarító személyzet a vándorcirkuszosok vadul romantikus világában. Egészen addig, amíg Foottit, a színpadról kikopott profi bohóc meg nem látja benne a nagy lehetőséget: az első fekete-fehér bohóc párost. Közös karrierjük töretlenül ível felfelé, repíti őket egészen Párizsig, a Belle Époque gyönyörű, fényűző, fülledt, felszabadult varázsos világába. Dől a közönség, a pénz, a nők Csokoládé karjába... Alkohol-ópium-szerencsejáték bódulatában hogy is venné észre a szegény kis egykori rabszolgagyerek, milyen veszélyes útra lépett.
„Amikor azt mondom: bohóc, tulajdonképpen az Augusztra gondolok. A két figura tehát: a Fehér clown és az Auguszt. Az első maga az elegancia, a kecsesség, a harmónia, az intelligencia, a józanság ... A Fehér clown valójában a Papa, a Mama, a Tanító, a Művész, a Szép, minden, ami előírásos, fenséges és kötelező. A csillogó flitteres ruhát öltött tökéletességnek ez a megtestesülése ingerli lázadásra a pojácát. Vonzza a csillogás, de a példakép elérhetetlen. Ezért a földre veti magát, becsinál, ordít, lázad, megbotránkoztat. Az ész gőgös kultusza csap össze az ösztönnel ..." (Federico Fellini)
Nem csak Csokoládé Auguszt. Rafael is az. Akit vonz a csillogás, a tökéletesség, a fenséges, az elegáns. És mert rájön, elérni semmi esélye, maga is tör-zúz, ordít, lázad. Széttép nehéz barátságot, elhajít biztos karriert, és tiltott területre lépve botránkoztatja meg Párizs elitjét. Van mersze egy szépséges fehér hölgyre és Shakespeare-re tenni mohó kezét. Még a felvilágosult Párizs sem nézheti ezt el neki. Bukása csúfos, bár előre borítékolható.
Omar Sy természetesen remekel a szerepben, sőt, lubickol. Jellemfejlődése, parádés akrobatikai tudása, igyekezete, hogy megmutassa személyiségének minden rétegét, lebilincselő.
De a varázslatot nekem ebben a filmben furcsa mód Csokoládé hallgatag és titokzatos mestere és partnere, Foottit (James Thiérrée) hozta el. Szinte semmit sem tudunk róla - titka kimondhatatlan, élete üres (munkamániás), arca kőbe faragott fájdalom. Mintha ismeretlen lenne számára a mosoly, a szeme mély és feneketlen kút. Amilyen gyermekien meggondolatlan, nagyravágyó és élvhajhász Csokoládé, olyan tragikusan maximalista
Egyikük számára sincs megváltás. Nem is lehet. A szomorú bohócok végzete beteljesedik - hogy aztán hosszú időre el is felejtse őket a nagyvilág. Aztán száz év után a csillagok állása végre kedvező, egy marokkói származású filmrendező (Roschdy Zem) leporolja a történetet, megtalálja a tökéletes Omar Sy-t és Foottit - James Thiérrée-t, aki cirkuszi előadó, hegedűművész, színész, és nem utolsósorban a nagy nevettető, a szomorú kisember, Charlie Chaplin unokája.
Értékelés: Nagyon jó, élvezetes, megható film, sok mindenről szól és sok szempontból aktuális. De a magam részéről jobban örültem volna, ha a bevándorló-rasszista-kirekesztő vonal mellett legalább ilyen nagy hangsúlyt kapott volna a rassztól, származástól független művész-lét nehézsége. A celeb-világ személyiségromboló hatása, a könnyen ömlő pénz átka, a hazugságban élt élet hiábavalósága, a beskatulyázás frusztrációja. Foottit sötét depressziójának és Rafael infantilizmusának - kései ébredésének tragédiája. Ha ebből többet kaptam volna, kiváló lenne. 
