Egy hete gondolkodom rajta, rágódom... írnom kellene már erről a filmről. Mert fontos, látványos film, nagy színészekkel, és a kritikusok is dicsérik nagyon. De képtelen vagyok pozitívan viszonyulni hozzá. Ahogyan Vaszary Aranykora, vagy Mucha legtöbb ifjú, ám melankolikus modellje - szépek, tökéletesek, gyönyörködtetnek, mégis az elmúlást idézik.
Idilli svájci táj, kolompoló tehénkék, virágos rét, napsütés, bodros felhőcskék. Gyönyörű századfordulós kastélyszálló, manikűrollóval nyírt pázsit, skatulyából előhúzott, óramű pontossággal működő személyzet, esténként válogatott, tartalmas, magasröptű - unalmas műsorok. A két barát: Mick (Harvey Keitel), a stábjával következő filmjén dolgozó veterán rendező és Fred (Michael Caine), az éppen visszavonult zeneszerző és karmester a világnak ebben a hihetetlen luxus-zugában tengeti napjait.
Fred csak üldögél, sétál, és nézelődik. Sötét keretes szemüvege mögül vizsgálgatja furcsábbnál furcsább vendégtársait: az idős néma házaspárt, az elhízott, rettenetes focisztárt (Maradona), a helyi eszkort lánykát (aki édesanyja kezét fogva tipeg be esténként a szállodába), a rejtőzködő filmsztárt (Paul Dano), 
az elképesztően szexis szépségkirálynőt, a sejket három feleségével, a koravén, furcsán egyedül ténfergő gyerekeket - és nem utolsó sorban saját lányát, Lenat (Rachel Weisz). Lenat elhagyta a férje, Mick, a rendező fia. Pikáns családi dráma lehetne, ha nem lenne annyira lehangoló a szenvedés valódiságának teljes hiánya. Lena szépen sír, fegyelmezetten és vonzóan szenved, és szenvtelen hangon, egy őrült drága iszappakolás alatt szembesíti apját kapcsolatuk teljes kiüresedésével. Aztán tökéletes negyvenesként a medence partján elnyúlva várja és unja a vigasztalására jelentkezőket.
Mick eközben a nálánál 50 évvel fiatalabb stábbal próbálja összerakni a "nagy visszatérés", vagy "méltó hattyúdal" filmet - nem is tudjuk, újraindítani, vagy lezárni akarja Életművét. Néha gyönyörű metaforákkal bűvöli el ifjú segítőnőjét (ez a kedvenc jelenetem, nevezzük talán a messzelátó meséjének), máskor viszont idegesítő, modernkedő brain-stormingon ontják öregek és fiatalok a teljesen öncélú, felesleges, érdektelen ötleteket.
Ahogy sűrű napirendjük engedi, a két öreg néha el-elbeszélget a régi szép időkről, napi problémáikról - nem is nagyon emlékszem más fő témára, minthogy sikerült-e Micknek ágyba vinni Fred gyerekkori szerelmét, és hogy aznap kinek hogy sikerült a pisilés. Kellő öniróniával, ám valódi érzékeny pontjaikat messze elkerülve csinálnak úgy, mintha fontos dolgokról, elvekről beszélgetnének nagy bölcsen. Valójában a fontos mindaz, amiről NEM beszélnek.
Nem beszélnek a félelmeikről, a csalódásaikról, lelkiismeret furdalásaikról. Az elszalasztott pillanatokról, a kiüresedett, megkövült, makacsul idealizált emlékek hiábavalóságáról. Az elvesztegetett évekről, az eltávolodott családról, a Nagy Művek felesleges és görcsös akarásáról. Arról, hogy a siker, gazdagság, és pótolhatatlanságunk fontossága hogyan foszlik szét az út végén. Arról, milyen nehéz a döntés: akarjak még görcsösen fiatal maradni, vagy fogadjam el az öregséget. Melyik adhat még valódi, boldog pillanatokat?
Brenda, a színésznő: Jane Fonda
Lehet szépen öregedni? Van-e valaki, aki öregen is látja bennünk még a fiatalt, a szépet, az igazit? Azt a valaha voltat? Próbáljunk mindenáron fiatalok maradni, vagy vállaljuk korunkat? Tudunk-e még hetven felett boldog pillanatokat megélni? És fiatalon? Merünk-e olykor kockáztatni, a semmibe kilépni, csak a másikban bízva? Nehéz kérdések, Sorrentino fájdalmas válaszaival. Gyávák vagyunk, előítéletesek, felszínesek, kényelmesek. És mintha a gazdagság csak fokozná a frusztrációt, a steril tökéletesség visszatetszővé, felesleges pazarlássá silányul. Szeretnénk már vihart, esőt, sarat, mocskot, elszabadult indulatokat, őszinte kiborulásokat látni. Olyan valódi világ béli, emberi érzéseket, önfegyelem, előzetes kalkuláció nélkülieket.
Sorrentino filmje olyan, mint egy súlyos drágakövekkel telerakott palást. Gyönyörködünk a gyémántok, smaragdok tökéletességében, csillogásában, a régi foglalatok patinájában, a féldrágakövek rajzolataiban, a nercprém puhaságában, az aranyhímzés gondos kézmívességében - ám ahogy a palást ránk borul, egyre kevésbé kapunk levegőt, a naftalin szaga szúrja az orrunkat, és végül pánikba esve érezzük, nincs menekvés, ránk nehezedik, agyon nyom áhított kincseink súlya.S amit addig fontosnak hittünk, szétpattan, mint a szappanbuborék. Még ha olyan óriási és tökéletes is, mint ez a filmbéli.
Értékelés: jó. Jó film, csak nehéz. Fullasztó. Pedig a hangvétele könnyed, néha kacagtató. Csak az érzés amit maga után hagy, az ne lenne ennyire fájón nyomasztó.
