Ötvenes évek, San Francisco: csinos, fiatal, elvált nő egy gyerekkel, és álmokkal egy nyugodtabb életről, jobb férjről, anyagi biztonságról, önmegvalósításról. Ám ahogy a felvezető szöveg mondja: „Az 50-es években nagyszerű volt élni – ha férfi volt az ember.”
Margaret egy bátor lépéssel az elvált nők kétes világában találja magát, ám az első búgó hangú, biztonságot kínáló sármőrnek azonnal igent mond. Eddig tartott bátorsága, a lázadó, emancipált nő hihetetlen gyorsasággal tér vissza a kertvárosi feleség státuszába, hogy egészen a film végéig gyakorlatilag ott is maradjon. 
Azzal kis különbséggel, hogy ő alkot. Illetve ő is alkot. Walter Keane ingatlanügynök, hobbiból unalmas, giccses párizsi utcaképeket, felsége Margaret szintén hobbiból, szintén unalmas, giccses, nagy szemű, nagyon nagy szemű gyerekportrékat fest.
Talán csak a szerencsén múlt, melyikük képe kelti fel előbb a kissé ittas, ám romantikus hangulatba keveredett hölgy érdeklődését, egy mulató mellékhelyiségének előterében. És innentől Walter, mint egy elszabadult hajóágyú, feltartóztathatatlanul és kontrollálhatatlanul tör előre. Zseniális ügynöki vénával és ösztönös marketingtevékenységgel Amerikát rengető brand-et alkot Margaret feketelyuk-szemű szenvedő gyermekeiből. Sajnos egy kicsike légy azért kerül a levesbe - Walter mindenhol saját neve alatt futtatja az alkotásokat. 
Mire sokszoros dollármilliomosokká válik a kis család, Margaret felocsúdik elvarázsolt, méla beletörődéséből, és egy vallási szekta hatására megvilágosodván, kiborítja a bilit. Világraszóló per kerekedik, a jó győz, a rossz se bűnhődik rettenetest, az persze kérdés, a közízlés mekkora pofont szedett be kettejük áldásos tevékenysége nyomán.
A történet valójában három dolog miatt érdekes. Egyrészt mert megtörtént, másrészt mert Christoph Waltz (Walter Keane) egészen a film végéig zseniális (ott mintha az addig eseményhű film hirtelen groteszk paródiába váltana...). Sajnos Amy Adams (Margaret Keane) sem nem elég szőke, sem nem elég megfélemlített, vagy szerelmes, vagy bármi, ami miatt elhinném neki, hogy feláldozza a szíve csücske képeit egy csaló marketing-oltárán.
És a harmadik, ami miatt nekem igazán izgalmas volt: hogyan lehet ügyes marketinggel bármilyen, kicsit is egyedi/ügyes alkotásból rövid idő alatt milliókat érő "művészetet", ismert márkát/nevet csinálni. A kortárs művészetek ma is érvényes nagy kérdése: mitől érték egy alkotás valójában? Miért adnak az egyik modern festményért dollármilliókat, a másikért pedig semmit? Mennyiben számít a szerencse, a jól kitalált imázs, a megfelelő időzítés, az eltalált árkialakítás - egyszóval a marketing? Valahol a film közepén igazat adtam Walternek - nélküle egyáltalán nem biztos, hogy Margaret képei valaha is ismertté váltak volna.
Tim Burton dícséretesen visszafogottan vezeti végig a valós sztorit, villantja fel az 50-es, 60-as évek virágzó, illatos, édeskés Amerikájának színeit, hangulatát. Kár, hogy Amy Adams (Margaret) a film végére sem erősödik fel, Christoph Waltz (Walter) pedig váratlanul teljesen és irreálisan megőrül (pl. tárgyalótermi jelenet) - mindkettő a hitelesség rovására megy.
Vicces a jelenet, amikor Walternek meg kellene magyaráznia egy interjú során, férfi létére miért fest folyton szomorú, nagy szemű GYEREKEKET.....(Még a gondolatok is suttognak: huh, jujj, csak nem...?) 
Walter persze kivágja magát egy könnyes sztorival a háború utáni párizsi emlékekről, fokozva sikerét. De azért azt azóta is hiányolom, senkit nem érdekelt, egy fiatal nő miért fest kizárólag szomorú szemű gyerekeket hosszú éveken át?!
Értékelés: érdekes történet, szép látvány, jó színészek, egész jó film. Kis színes az életünkben.
Nagy lelki drámát azért nem okoz.
