Nem lehet könnyű egy világhírű film (Milos Forman: Száll a kakukk fészkére) és egy Magyarországon ikonikus vígszínházi rendezés után színpadra vinni egy ismert sikerdarabot. Gondolom kell hozzá a jó nagy adag bátorságon kívül valami új üzenet, személyes vízió, aktuális helyzet, sajátos kötődés.
Megkockáztatom, Zsótér Sándor egy teljesen új darabot írt az alapműből. A szövegrészletek kiválasztása, fordítása, a szereposztás, a színészi játék mind egy célt szolgál, Zsótér saját drámájának színpadra állítását. Nem egy amerikai kórházat látunk amerikai ápoltakkal, amerikai dzsesszel, hanem egy, a mai magyar valóság táptalaján kitenyésztett szituációs játékot - érzékeny mikroszkóp alatt.
A díszlet egyszerűen zseniális. Egy kupola alakú felfújt buborék mint óriás agy fogja közre a teret, a padlón kék és vörös áramkörök futnak. A kettő között pedig ott vagyunk mi az érzéseinkkel, gondolatainkkal, sérelmeinkkel, vágyainkkal. Minden díszletelem, jelmez, szín, anyag és forma jelentőséggel bír. A Főnővér kék haja, a takarítók sötétkék bőre, az orvosok kék uniformisa jelzi a rendet, a szabálykövetést - a kék áramkörökkel megegyező árnyalatban. A betegeknek nincs ugyan egyenruhája, de hasonló farmerben, és váltakozó Rorschash-pacával nyomott pólóban vannak. Csak Bromden, az Indiánfőnök lóg ki a sorból, szivárványos pasztell színei fájdalmasan idézik a kinti, szabad világot. A kupola mozgása, a rajta keletkező lyukak, a szereplőknek a kupolához viszonyított helyzete, a tér elsötétedése vagy fénybe borulása, hullámzása, a hangok - idegesítő kalapálás, surrogás, fülsértő zene, vagy éppen a Ratched nővér mézédes és dallamos bájolgása - mind gondolataink, létünk helyzetét és állapotát tükrözik.
Alapvetően tetszett az elképzelés, a szimbólum-rendszer szigorú következetessége, de a remek tér-játékot sajnos nem töltötte ki ütős szín-játék. Azt hiszem értem, miért választotta Zsótér Csomós Marit Indiánfőnöknek. Ebben a darabban nem számít a testi erő, aminek hatnia kell(ene), az a gondolat ereje. S ki másnál lehetne ez az erő, mint annál az embernél, aki megőrizte integritását a legerőszakosabb, legcsábítóbb bedarálási kísérletek ellenére is. Inkább vállalta a totális magányt, a szótlanságot, hogy megőrizhesse szabadságát. És szép is lenne ez így, egy bölcs öreg emlékezete és tudás-hatalma..., ha Csomós Mari hangereje, artikulálása, szövegmondása nem adna időnként megugorhatatlan feladatot a nézőnek. Annyira koncentráltam, hogy egyáltalán értsem, amit mond, hogy elveszett a színház varázsa.
Érdekesek a szerepre választott színészek, Billy Bibbit (László Zsolt) Zsótérnál nem egy fiatal, épphogy felnőtt, dadogós gyerek, hanem egy negyvenes, a gyermeki szerepébe belekövült, abból kimozdulni nem is akaró, felnőni képtelen szerencsétlen mama kedvence. McMurphy (Vilmányi Benett) épp ellenkezőleg, a sokat megélt, agyafúrt, önző balhéit lassan egy magasabb eszméért folytatott harcra váltó középkorú figura helyett egy nagyszájú lázadó kamasz. Akiben nincs semmiféle közösségi kohéziós erő, akinek minden tette egyszemélyes demonstráció. Ratched nővér szerepében Kováts Adél lenyűgöző a maga eszköztelenségében. Mézes-mázos, irritáló kedvessége, félelmetes mosollyal álcázott passzív agressziója, fényes, impregnált hófehérbe burkolt decens tipegése egyszerre lenyűgöző és mérgező.
A darab szövege egyértelművé teszi, nem kell találgatnunk, ez és itt rólunk szól. Rólunk, a gyávákról, akik a ködben külön-külön bolyongva próbálunk láthatatlanul túlélni, s nem vesszük észre, milyen könnyű minket levadászni. Rólunk, akik azokra, a teljesen bolondokra hagyjuk a döntést. Rólunk, akik nem tudunk felnőni, akik nem akarunk rizikót vállalni, akik nem becsüljük az időseket és a bölcsességükre süketek vagyunk, rólunk, akik eladjuk magunkat olcsó szórakozásért, és ha sötétkék bőrünkkel a rendszer legalján tengődünk, azonnal hangosan kiabálva állunk a hatalom mellé a renitensek ellen, ha a főnök csettint. Rólunk, akik látszat-hősiességgel posztoljuk a szelfiket a legveszélyesebb helyzetekben, de amikor zuhanunk, meglepődünk, hogy senki sem nyúl utánunk. Mert valójában sosem kapcsolódtunk össze.
Adva van tehát egy remek koncepció, ami végül mégsem igazán működik. Túl nagy a rend, túl egysíkúak és merevek a karakterek, nincs mélységük, vagy játékuk. Papírmasé figurák egy hideg világban, akiknek a homlokára van írva a jellemzésük. Fájón hiányzik a humor (pedig Ken Kesey könyvében, és az eredeti darabban van bőven), és a dinamika. Nézőként egy pillanatra sem tudok megpihenni, nincs egy kis üdítő érzelmi oázis, vagy valódi katarzis, egyszerűen agyonnyom a folyamatos koncentráció és ez a hideg-rideg, ám könnyen kiismert, klisékből épített világ.
Értékelés: közepesen jó. Remek koncepció, remek teljesítmények ellenére nem érintett meg, inkább szomorúvá és fásulttá tett. Ha ez volt Zsótér szándéka, akkor remek, de nekem, mint a színházba szórakozni (is) járó nézőnek, ez sok volt. Vagy kevés. Ezzel együtt is javaslom azoknak, akikben a kíváncsiság nagyobb, mint a kellemes élmény, vagy tökéletes arányok iránti vágy. Nem bántam meg, hogy láttam, de a barátnőmet is megértettem, aki a szünetben hazament.
