Szokás szerint autózás közben rádiózva hallgattam bele egy beszélgetésbe. Tordai Teri és lánya, Horváth Lili beszélgettek egy darabról, ahol a színpadon is anya-lánya szerepbe bújhattak. Meséltek arról, miért nehéz színészként előadni ezt a kapcsolatot, kint hagyni a valódi érzelmeket, konfliktusokat, de belevinni a személyes tapasztalatokat. Meséltek Pataki Éva könyvéről, időszerűségéről, karaktereiről, humoráról, de meséltek kettejük viszonyáról, konfliktusaikról, szoros kötődésükről is. Megfogott a beszélgetés hangulata.
Amint gép közelbe kerültem, gyorsan megkerestem, hol megy, mi is ez a darab, van-e rá jegy... Gondoltam, elviszem anyukámat, hiszen a mi kapcsolatunk is annyira mély és ellentmondásos, szeretetteli és mégis konfliktusokkal terhelt. Sajnos nem így alakult, és a darabot nézve rettentően sajnáltam. Pontosabban és őszintén szólva, azért voltak pillanatok, amikor nem bántam, hogy nincs ott. Az elénk tartott tükör a humor olyan sok megapixeles felbontásban mutatta volna a valóságot, hogy az már szinte fájt.
Pataki Éva alapműve (Nőből is megárt a nagymama) egy szellemes fejlődésregény, egyes szám első személyben elmesélve. Tulajdonképpen nem csodálom, hogy Tordai Teri kiszúrta, és meglátta benne a darabot. Fanyarul pikírt, önironikusan is nagyon hiú és nőcis, de ott mélyen mégis hihetetlenül lágy és sérülékeny... Folytonos harcban és aggódásban, vitában és összekapaszkodásban a lányával, aki néha türelmetlen és rohanó, bántó és feszült, máskor törődésre és vigaszra vágyó, vagy éppen kislányosan boldog.
Kettejükben ott voltam nem csak én, az anyukám, de ott voltak a nagymamáim - akik aztán különbözőek voltak, mint ég és föld -, a soha meg nem született lányom, a nemektől független generációs szakadékok, a koroktól független női szerepek is. Ebben a szórakoztató, bájos, humoros, megható történetben szó esett családok szétszakadásáról, külföldre költözött testvérről, láthatatlan, folyton dolgozó, sosem jelen lévő férjről, évek óta tartó párhuzamos viszonyokról, válási traumákról, klimaxról, idős kori párkapcsolatokról és gyerekkori szerelmekről, arról, hogy előbb-utóbb minden összeér.
Meglepetés volt a magam számára is, hogy a Bethlen Téri Színházban találtam magam - ahol még sosem jártam, két színésznőt látva színpadon - akiket még csak filmben láttam. Elismerem, talán kicsit kultúrsznob vagyok. De jó döntés volt kimozdulni a komfortzónámból, szívderítő vasárnap délutánban volt részem egy amúgy is napsütéses tavaszi vasárnapon. Szemmel láthatóan lelkes törzsközönség látogatja a kicsi, régimódi, de roppant bájos színházat. (Érdemes elolvasni a színház történetét, külön cikket érdemelne: http://www.bethlenszinhaz.hu/rolunk/regen/ ) Hálás taps követett minden egyes jelenetet, sok volt az anya-lánya páros, és az elmorzsolt könnycsepp. A nézők a darab után kis csoportokban beszélgettek tovább, a tér lassacskán ürült csak ki.
A pályakezdő rendezőnek, Cseh Juditnak - Mészáros Márta mentorálása mellett, a Találkozások tehetséggondozó program keretein belül - sikerült Pataki Éva könnyed, humoros stílusát a színpadra varázsolni, s közben megtartani a szép és komoly üzeneteket a megfelelő pillanatokban. Jó a darab ritmusa, ott gyorsul fel, ahol kell, de a fontos pontokon épp elég hatásszünetet tart ahhoz, hogy megérintsen minket a pillanat. Tordai Teri annyira karakteres színésznő, hogy minden szerep jól áll neki, ahol önmaga lehet. Horváth Lili sokkal lágyabb, formálhatóbb - éppen ezért remek döntés volt hagyni megcsillantani több arcát is a megcsalt feleség, vagy a pszichológusnő szerepében. A díszlet kinagyított fotóparavánjai remekül hangsúlyozták az adott jelenetet, nem is beszélve az utolsó fotóról, ahol Tordai Teri emeli a magasba a csöpp Lilit...
Hazafelé menet azon gondolkoztam, miért kell, hogy ennyi félreértés, bosszúság, stressz, nyűg terheljen egy anya-lánya kapcsolatot, még akkor is, ha megvan a szeretet, az elfogadás, a kommunikáció, a közös élmények. Aztán rájöttem, milyen szerencsés vagyok. Hogy egyáltalán van nyűg, bosszúság. Hogy ismerhettem a nagyanyáimat, hogy megkaptam az ő történetüket is, az ő boldogság-boldogtalanság hátizsákjukat. Hogy bár nincs lányom, de valahogy mégis van kinek továbbadni. Hogy mindez csak azért lehetséges, mert megkaptam az én anyámtól azt az útravalót, amit minden gyerek megérdemelne.
Értékelés: nagyon jó. Egyszerre szórakoztat, kacagtat és elérzékenyít, s bár nem fekszi meg hosszasan a gyomrunkat, az utóízét sokáig érezzük még. Mint a sós karamellás sajttortáét.... Akinek van anyukája, lánya, menye, vigye, nem fog csalódni. De ha férfiembert visz, akkor sem.
Utóirat: kárpótlásul megvettem anyukámnak a könyvet. Ezt a gondolatot neki küldöm - azt hiszem én éppen most értem ide. És kezdem érteni, ő min ment keresztül.
"Egyszer csak megérted, hogy fölértél, sőt túlmentél a hegytetőn, mert meglátod az öregasszonyt, aki leszel. Ha kitárod a két karod, egyikkel a kislányt fogod, a másikkal az eljövendő nagymamát, egyszerre érinted őket, belátod az egész határtalan időt. Mielőtt kíváncsian elkezdenél lefelé baktatni a hegy túlsó oldalán, vess még egy pillantást hátrafelé!"
