Észak-Anglia, Manchester, Oldham. Mintha egy kicsit morbid, kicsit proli, kicsit szabadszájú Agatha Christie regénybe csöppentünk volna.
Mert igaz ugyan, hogy sehol semmi arisztokratikus elegancia, nincsenek lordok, vagy sznob cselédek, az eccerű dógos népek martini koktél, vagy pezsgő helyett sört, legfeljebb gint isznak. Szó sincs paplakról, egzotikus nyaralóhelyről, vagy több száz éves kastélyról, nincs ötórai teába csempészett különleges méreg, nincsenek komplikált családi viszonyok, nincs kifinomult bűntény. Sőt. Nem is tudni, van-e bűntény, mármint olyan megfejteni való.
Mert egy bűntényt már megfejtettek, az elkövetőt halálra ítélték. 1963-at írunk, amikor Harry (Fekete Ernő), az elegáns hóhér finnyásan nézi Syd (Ötvös András), a hóhérsegéd ügyetlenkedését a procedúra indokolatlanul izgága tárgyával. Szerencsére úrrá lesznek a helyzeten és nagy nehezen sikerül az idegesítően sivalkodó, ártatlanságát unalmasan bizonygató, és az életéhez minden fennköltséget nélkülöző módon ragaszkodó emberi lényt végleg elhallgattatni.
Pillanatok alatt ugrunk két évet ((azokban a napokban vagyunk, amikor hősünk elveszíti különleges munkáját, társadalmilag oly megbecsült pozícióját), és máris Harry kocsmájában találjuk magunkat, egy állóképben. Aztán a szereplők szép lassan sorra megelevenednek, az fekete-fehér állókép kiszínesedik, felhangosodik, ízeket és zamatokat kap.
Megismerjük az észak-angol kisvárosi pub jellegzetes vendégeit: Billt (Mészáros Béla), a bugyután vigyorgó örök opportunistát, aki mindig egyetért, de azt nagyon, és mindig azzal, akivel kell; Arthurt (Bezerédi Zoltán), a szelektív hallású, kicsit nehéz felfogású, ám a legidegesítőbb pillanatokban hirtelen megélesedő elméjű öregembert; Fryt (Kocsis Gergely), az alkohollal teljesen átitatott helyi rendőrfőnököt, a tipikus lecsúszott egzisztenciát; Charlyt (Lestyán Attila), aki épp annyira elmés, mint amennyire irritálóan magas. S végül, de nem utolsó sorban Alice (Rezes Judit), Harry kicsit elnyomott, kicsit megkopott, nem kicsit alkoholista, ám bármelyik pillanatban feltámadni és csábító szirénné válni képes felesége, valamint lánya, az oszloplábú, gátlásos és kukulós Shirley (Jordán Adél) is színre lép. Lassan csordogálnak az eseménytelen percek, órák, mindenki hozza a szokásos formáját, míg színre nem lép két új szereplő: Hennessy (Kovács Tamás), a nevét meghazudtolóan alig ivó helyi újságíró, és egy furcsa, pökhendi, dél-angol (sőt tán egyenesen londoni!!!) idegen, Mooney (Tasnády Bence), kinek jelenléte éppoly indokolatlan, mint amennyire balsejtelmes és irritáló.
Már elő is állt az Agatha Christie-féle vérbeli krimi minden kritériuma. Végy egy 8-10 emberből álló, látszatra idilli békességben éldegélő társaságot, tereld be őket egy ismerős helyszínre, aztán engedj be közéjük pár új, ám gyanús szereplőt. Használj mindenkinek ismerős, remekül felépített, hiteles karaktereket, oszd ki rájuk a név nélkül megjegyezhető tulajdonság-identitásokat, hogy a néző otthonosan érezze magát. Lassan fokozd az események sebességét, keverj bele csipetnyi egzotikumot (manapság lehet kissé profánabb, kihívóbb, otrombább, morbidabb az a fűszerezés), tégy gyanússá pár szereplőt, végül tüntess el/ölj meg valakit teljesen váratlanul. Aztán...
Aztán a szerző itt kilép a klisékből és csavarint egyet a történeten. Nem árulom el a végét, hiszen ez mégiscsak egy krimi. Annyit mondhatok, lesz bűn és bűnhődés, de azt nem állítom, hogy kész megoldással mehetünk haza.
Martin McDonagh remek darabot írt tíz év hallgatás után. Ha van is aktualitása, társadalomkritikai üzenete a témaválasztásnak, az nagyon távoli és csak erőltetetten fellelhető. Na igen, a halálbüntetés jogossága, vagy éppen elfogadhatatlansága állandó politikai vitatéma. S bár McDonagh még nem láthatta előre a Brexitet, a prolik, a "white trash" hibáztatása minden rosszért - a rasszizmusért, a populizmusért, a bezárkózásért, a jósműsorokért, a közel sem innovatív kisvállalkozásokért, az összeesküvés-elméletekért, a béna popszámokért, a saját egészségük elhanyagolásáért, egyszóval a saját sötétségükért - nem újdonság.
Szerencsére McDonagh nem akar minderről mélyen elgondolkodtatni, egyszerűen szórakoztatni akar úgy, hogy jutalomjáték-lehetőséget ad a színészeknek, nekünk pedig valami kis kényelmetlen, zabszemnyi, piszkálódó gondolatkezdeményt emlékül, valahol az agyunk hátsó zugában, egy átkacagott este után.
Amihez persze elengedhetetlenül szükség volt azokra a bizonyos színészi remeklésekre. Rezes Judit egyszerűen lenyűgöző - a deprimált, letargikus feleség szerepe nem először áll jól neki, de ahogy a szinte eszköztelenül elcsúfított, lebutított 15 éves Jordán Adéllal tárgyalják ki a női sors buktatóit, az utolérhetetlen. Fekete Ernőre szinte nem lehet ráismerni. Ahogy kerek kis pocakját kárókockás mellény mögé dugva csapolja a sört (mintha a sörcsapoló karja az akasztófa csapóajtajának édesen ismerős karja lenne), és álságos szerénységgel no commentelve kommentál bármit a halálbüntetés eltörléséről... Tasnádi Bence modoros egzaltáltsága, Ötvös András bumfordi bosszúvágya, és a többiek élvezetes belefeledkezése az angol hatvanas évekbe, egytől egyig remek.
Ahogyan remekek a teljesen korhű, s ezen felül teljesen eredeti, többnyire az angol bolhapiacokról beszerzett jelmezek is (Tihanyi Ildi).
Morcsányi Géza fordítása igazi telitalálat, hiszen az észak-angol tájszólást/szlenget visszaadni magyarul teljesen lehetetlen. Neki azonban sikerült egy olyan nem létező magyar tájnyelvet életre hívni, amiben az igénytelen, idegen szavakat kicsavarva használó nyelvezet valamiféle furcsa ízességgel (igekötő lehagyása, szókapcsolatok kifordítása), néha szinte szép tájszólással keveredik.
Értékelés: Kiváló. Szórakoztató, humoros, kellemesen ironikus, épp mértékkel groteszk, profi módon előadott darab frappáns, nem túlgondolt, honira szabott rendezéssel (Gothár Péter). Külön élmény Máté Gábor kis különszáma a darab végén a konkurens hóhér, Pierrepoint szerepében. Mindenkinek ajánlom.
