Holdfény... Nem tudtam, miről szól a film, de a cím és a plakátok azonnal a Holdfény szonátát juttatták eszembe. Egyetlen hangszer, szépség, finomság, erő és érzelmek.
Beethoven szörnyű körülmények között nőtt fel - fiatalon elvesztett anya, részeges, agresszív apa, koravén, súlyos gyerekkor -, ráadásul nagyon fiatalon elvesztette a hallását. Hiányos neveltetése, rettenetes családi háttere, siketsége - egyszóval félelme a kudarcoktól, befelé fordulóvá, depresszióssá, magányossá tették. 1801-ben, harmincegy évesen, már teljesen siketen írta meg cisz-moll zongoraszonátáját. Három tételben. S amely szonáta a nevét egy költőtől kapta, aki az első tételt a holdfényben úszó Luzerni-tóhoz hasonlította.
Barry Jenkins filmje is egy szonáta, egy emberi sors három tételben.
EXPOZÍCIÓ - LITTLE (Alex R. Hibbert): apátlan fura kis legény valahol Miami totálisan gettósodott külvárosában. Anyja (Naomie Harris) drogfüggő, talán munkanélküli is, barátai nincsenek, éppen ellenkezőleg, ő a Kicsi, az örök Áldozat. Nem nagyon érti, miért olyan ellenséges vele a világ, miért lóg ki a sorból. Szótlan, állandó riadókészültségben élő, ösztönösen védekező, mint egy riadt kis állat.
Aztán egy nagy, óvó felnőtt kéz kimenti szorult helyzetéből, és biztonságos fészekbe viszi. Enni ad neki, hagyja pihenni, gondoskodik róla, s megmutatja neki milyen szép is tud lenni a világ. Little hamar rájön, az óvó kéz egy drogdílerhez tartozik. A csalódás fájdalmas, ám Juan (Mahershala Ali) megadja neki azt, ami hiányzik az életéből: szeretet, biztonságot és a választás lehetőségét.
KIDOLGOZÁS - CHIRON (Ashton Sanders): nyakigláb, sovány kamasz, kiközösítettsége nem változott. Juan már nem él, helyette barátnője, Teresa (Janelle Monáe) jelent pillanatokra végső menedéket a zavarodott és reménytelen tinédzsernek.
Anyja egyre rosszabb állapotban van, ahogyan lassan eltűnnek az értékek a lakásukból, és az életükből, úgy tűnnek fel vadidegen férfiak ugyanott. Chiron összekuszálódott érzései és idegei egy holdfényes éjszakára kisimulnak, felfedezi a szerelmet és saját magát. A kegyelmi állapot azonban elillan, mint a csillámlás a hullámokon. A kijózanító másnap kegyetlenül töri szét az álmokat.
VISSZATÉRÉS - BLACK (Trevante Rhodes): sikerember óriási autóval, fénylő arany smukkokkal és fogszabályozóval, gyémánt fülbevalóval, gyönyörű kigyúrt testtel és homokvár-királysággal. Juan nyomdokaiba lépett, ám magányossága, a külső páncél mögötti riadt tanácstalansága mit sem változott.
Aztán egy váratlan telefonhívás visszaröpíti a múltba. Találkozása Kevinnel (Andre Holland) felkavarja az eltemetett érzéseket, fájdalmakat, csodákat. És olyasmit ad Black-nek, ami nagyon régóta csak vágyálom volt, hullámokon csillanó, játszi holdfény - emberi méltóságot és reményt.
A Holdfény bizonyos szempontból egyáltalán nem különleges film. Nehéz gyermekkor: szegénység, szegregáció (olyannyira, hogy fehérembert egyet sem látunk), bűn, drog, prostitúció, erőszak. Jóságos ám bűnöző pótapa. Terror, erőszak és kirekesztés a gimnáziumban. Ébredező szexualitás, tanácstalanság, barátság, szerelem, csalódás. Rossz, ám elkerülhetetlen "pályaválasztás", karrierépítés a jól ismert, semmibe vezető módon, korai kiégés, frusztráció, magány. Visszatérés, tisztázás, megbocsátás, remény. Talán...
Amitől különleges, az a nézőpont. Az ítélkezés hiánya, a megértő, elfogadó, finom megközelítés. A szépség és szeretet olyan mélyen itatja át, hogy nem tudjuk nem szeretni azt a tüskés, szótlan kiskamaszt. Nem tudjuk könnyek nélkül végignézni az anya-gyerek viszony fájdalmas stációit, nem tudunk a bűnösöknek nem megbocsátani. Látjuk, érezzük, sorsuk fekete tussal van megírva, csoda lenne az, ha valaki ebből fehéren tudna kiszállni.
Másfelől különleges a technika. Három életszakasz (sok évnyi ugrásokkal), három generáció, három remek színész. Alig is hasonlítanak, de olyan elképesztően jól instruálták őket, hogy a nem-hasonlóság ellenére minden fejlehajtásuk, szemöldökfelhúzásuk, szájbiggyesztésük, szótlan vállrándításuk ugyanazé az emberé. Mahershala Ali karakterének kettőssége teljesen hihető és szerethető, Naomie Harris átalakulásai egyszerűen lenyűgözőek. Nicholas Brittel gyönyörűséges hegedűtémája pedig méltó Beethoven zongoraszonátájához.
Értékelés: nem véletlenül lett Oscar-jelölt. Finom, törékeny, lírai film furcsa párhuzamokkal egy sötét, reménytelen és erőszakos világról. Víztiszta. Nálam egyértelműen nyert.
P.S. frissítés: nem véletlenül kapta meg a szobrocskát!!!
