Papp László Sportaréna, 2017. február 18. Totális teltház, minden jegy elkelt. A koncertkezdés előtt majd' egy órával megérkezünk a Stefánia útra (hogy kényelmesen és időben be tudjunk állni az aréna parkolójába), de így is a gutaütés kerülgetett, mire kiszállhattunk az autóból.
Vajon ki lehetett az az agyhalott, aki úgy tervezte meg a mélygarázsba való lejutást, hogy három irányból egyetlen út vezessen a célhoz, két sávon, illetve egy szakaszon csak egy sávon, mert a másikon parkolnak... A koncert idejére 1.500,- forint a parkolási díj, amit két ember a sorompónál szed be (a modernizáció azért nyomokban fellelhető, Paypass-szal gyorsíthatjuk az ügymenetet). Így megközelítőleg negyven perc volt a be-, illetve kijutás.
Viszont sokkal jobban jártunk, mint a barátnőm, akinek - sokadmagával együtt - feltörték az autóját a Mogyoródi úton. Szolgálunkésvédünk közszolga rácsodálkozott: Nem tetszik tudni, hogy az aréna-koncertek alatt fel szokták törni itt az autókat?! Szegény teremtés az eset miatt sokkoltan nem kérdezett vissza: Maguk ezek szerint tudják, mégsem tesznek semmit?!
Visszatérve fővárosunk főnixként újraéledt kultúrékére, a parkolóból a felszínre nem találtunk liftet, ami szüleim mozgásképességét tekintve nem volt jó hír. Utólag rákerestem az aréna honlapjára, a keresőbe beütöttem a lift, akadálymentesítés, mozgáskorlátozott szavakat, egyikre sem volt találat. Mikor is sikerült felégetni, majd újraépíteni olimpia-aspiráns büszke kormányunknak a létesítményt? Melyik évezredben is?
Miután jól felhúztam magam a kezdeti akadályokon, némi nehézséget okozott visszahangolódnom az eredeti programra: hahó, szórakozni jöttünk, koncertre! Méghozzá több mint tizenegyezred-magammal... A kakasülő legteteje is tömve volt. Óriás kivetítők mindenhol, kellemes zsongás, elsimultak a megtépázott idegek. És a koncert gyakorlatilag percre pontosan elkezdődött.
Semmi füst, semmi felhajtás, bejött Zorán, a vokál, a zenekar és minden további nélkül elkezdték. És három órán át, szünet nélkül áradt az örömzene. Egyszerűen hihetetlen, hogy Zorán hetven múlt. És nem csak azért, mert pihenés nélkül lenyom egy ekkora koncertet, hanem azért is, mert folyamatosan képes a megújulásra. Figyeli a fiatalokat, az új trendeket, beépíti, beemeli őket a saját világába - miközben megőriz minden régi értéket.
Csak pár éve "fedeztem fel" őt magamnak (persze ismertem, csak valahogy nem az én világom volt sokáig), de azóta a rajongásom töretlen. Kellemes hang, fülbemászó dallamok, szívbemarkoló vagy éppen szórakoztató szövegek - többségük Dusántól -, s mindehhez fantasztikus zenészek. Tulajdonképpen állandó a vendégek sora, szakmájuk legjobbjai. 
A teljesség igénye nélkül: Orosz Zoltán tangóharmonikás - akinek a kezében néha úgy szól a hangszer, mint egy egy katedrális orgonája, máskor mint egy teljes zenekar. Virtuóz, csakúgy, mint a csodás hegedűs, Lantos Zoltán, vagy Presszer Gábor a zongoránál. Mert nem csak Presszer-szerzemények hangzottak el, ő maga is fellépett. 
Kísérte az előadókat a billentyűknél, és hanggal is. Újra megállapítottam, Presszer jellegzetes, kicsit ércesen-karcosan zengő aláfestő basszusa bárki dalának mélységet, szépséget, különleges színt ad. Ma is. Nem állítom, hogy bármelyik musical a kedvenceim közé tartozna, nem is nagyon ismerem őket, de a Padlás dalainak és szereplőinek helye volt ezen a koncerten. 
Wunderlich József és a Vígszínház fiatal énekesei szépen hozták az elvárható színvonalat, de nekem a meglepetés Pápai Erika volt. A szép színésznőről tudtam, hogy korát meghazudtolóan fitt, de hogy ilyen jól énekel, azt nem.
Megszólaltak a megszokott dalok, a Beatles és Leonard Cohen gyönyörű, világhírű szerzeményei csakúgy mint az Ederlezi, vagy a Kóló, az Apám hitte, a Csak a szerelem, a Boldog idő és társaik. De különleges ízek és fűszerek is megbolondították kicsit az estét: a crossover jegyében elhangzott Pharrell Williams slágere, a Freedom, és egy magyar rap-sláger, a Belehalok is az este a legváratlanabb vendégétől, Majoros Péter, alias Majkától. 
Régóta figyelem az embert - először mint valóságshow-sztárt, aztán mint rappert, s mostanság mint műsorvezetőt. Nem egy szerzetes, vagy egy agyoniskolázott entellektüell, az biztos. De hogy tehetséges, szorgalmas, sokszínű, és fejlődőképes, az is biztos. És roppant szórakoztató. Olyan volt ezen a koncerten, mint egy elegáns nemzetközi menüsorba csempészett csípős házikolbász-kóstoló.
Fantasztikus este volt - már megint. Egy ismerősöm csodálkozva kérdezte: nem esik még le Zorán a színpadról?! Hát nem. Belakja, betölti, pedig alig csinál valamit. Egyszerű farmerben-ingben ül a gitárjával a színpadon, néha mesél, néha énekel, néha behívja és hagyja ragyogni a vendégeit. Van valami varázsa, amitől újra, meg újra képes megtölteni sportcsarnokokat. Intellektuális, költői, dallamos, időtálló, megható, humoros, kritikus, alázatos - de legfőképpen hiteles. Olyan művész, akinek hite, értékrendje állandó, akinek sosem kell visszamenőleg átértelmeznie a saját mondatait.
Nagy a hiány ebben most minálunk. Zorán egy a kevesek közül, aki betölti ezt az űrt, nem is akárhogy.
