Daniel Blake (Dave Johns), az asztalos és ezermester, súlyos szívinfarktuson esett át. Jók a kilátásai. Ha sokat pihen, és részt vesz a további rehabilitáción, megúszhatja újabb műtét nélkül - legalábbis a háziorvosa szerint.
A Hivatal szerint viszont munkaképes. Nem jár neki táppénz (illetve ennek angol megfelelője), ezt állapították meg egy kérdőív és egy beszélgetés alapján. Fellebbezni szeretne, de hiába telefonál, vagy csak az automatát éri el, vagy egy inkompetens ügyintézőt. Végül úgy dönt, munkanélküli segélyért folyamodik a munkaügyi központban. És reménykedik, hogy nem veszik fel sehova...
Katie (Hayley Squires) egyedülálló anya két kisgyerekkel, aki éppen megérkezett Newcastle-ba, de se pénze, se állása. Ráadásul eltévedt, és lekéste az időpontját ugyanebben az irodában. Még szerencse, hogy legalább tető van a feje fölött. Két év anyaotthoni tartózkodás után - ugyan nem Londonban, de - az állam kiutalt nekik egy kis sorházi lakást. Katie-nek tervei vannak: otthonos, meleg fészek a gyerekeknek, az egyetem folytatása levelezőn, később valami rendes állás. Ám most szinte semmije sincs, se pénze, se reménye a segélyre.
Daniel egyszerű és büszke munkásember, aki hisz az igazságos társadalomban. Abban, hogy ha valaki ledolgozta az életét, fizette, amit kellett, annak jár a gyógykezelés, a törődés, a támogatás, az emberi bánásmód. Ugyanúgy, ahogy a bajba került gyerekeknek és szüleiknek is jár a gyors és hathatós állami segítség.
Ám a Döntéshozó - a hatalom egy név nélküli, virtuális robotvégrehajtója - nem így gondolja. Egyikük esetében sem.
Daniel határozottan kiáll Katie, Daisy, Dylan és a saját jogaiért, megpróbál szembeszállni a Hatalommal, illetve annak kötelességtudóan érzéketlen képviselőivel. Természetesen eredményt nem ér el, ám kettejük, sőt négyük között meghatóan szép barátság születik. Két reménytelenül botladozó, érdekérvényesítésre szinte képtelen, kiszolgáltatott felnőtt és két sokat tapasztalt, nehéz sorsú kisgyerek talál barátra, kölcsönös támogatásra.
Ken Loach filmje kerüli a közhelyes megoldásokat. Nincs szerelem, nincs lottó ötös, nincs szerencsés fordulat, nincs megváltás. Emberség van, féltő szeretet, odafigyelés, türelem, kétségbeesés, frusztráció, könnyek - s helyenként igazi humor (például Daniel próbatételei a telefonálással, vagy a számítógépekkel). És nem csak a két főszereplő viszonylatában. Sok kis felcsillanó reménysugár vezet végig minket Newcastle sűrű, gomolygóan ködös utcáin és udvarain, villanyfény nélküli kietlen lakásain.
Üdítő emberség enyhíti a bürokrácia kegyetlenségét. A szívmelengetően zavarba jövő, elnéző üzletvezető elengedi a lopáson kapott Katie-t. Nem viszi rá a lelke, hogy még jobban megalázza az asszonyt, aki megveszi ugyan az ennivalót, de a tampont, az intimbetétet már lopni kénytelen. A kedvesen lóarcú, angolosan bánatos szemű ügyintéző, Ann (Kate Rutter), a többszöri dorgálás ellenére is soron kívül próbál segíteni Daniel-nek ahelyett, hogy csak szigorúan ledarálná a kötelező szöveget, és számon kérné rajta a teljesíthetetlen feladatokat. Az önkéntes, bájos idős hölgyek az ételosztóban, akik előzékenyen pakolják tele a rászorulók szatyrát, és őszinte riadtsággal sertepertélnek Katie körül, amikor az éhségtől és a szégyentől rosszul lesz. Daniel szomszédja, az egyenlőre még fiatalkorú, ám később potenciálisan nepper-börtönlakó-üzletember China (Kema Sikazwe), aki valódi szeretettel és bizalommal fordul szigorúnak látszó, morgolódó, idős barátja felé. A koraérett Daisy (Briana Shann), aki nem követelőzik, hálás minden apróságért, őszinte és tiszta érdeklődése ellenállhatatlan. A Danielt éltető utcanépe, akik harsányan ünneplik a betegek, munkanélküliek és rászorulók graffiti-betyár prófétáját.
De, ahogy írtam, nincs csoda, nincs megváltás. Katie kénytelen olyan munkával pénzt keresni, amit rettenetesen szégyell Daniel - és saját maga előtt. Daniel pedig kénytelen hű maradni az elveihez - hisz semmije sincs már ezen kívül -, s ezzel gyakorlatilag lemond a jövőről, az életről. Ken Loach megmutatja nekünk az Egyesült Királyság szociális hálójának óriási szakadásait. Fáj a szívem, miközben az ételért sorban állókat, a munkaügyi központban meghunyászkodókat, a kötelező önéletrajzíró oktatáson megalázottakat nézem. S egyfelől talán jobban értem a Brexit-re szavazók mozgatórugóit, másfelől azonban azon jár az eszem, egy budapesti, kisgyerekes, egyedülálló anya, vagy egy 59 éves, beteg munkanélküli itthon vajon mire számíthat? A válasz lehangoló. Ennél csak kevesebbre.
Értékelés: Ken Loach megérdemelte ezért a filmért az Arany Pálmát. Szép és érzékeny film, (számunkra) ismeretlen, visszafogott, hiteles és nagyon természetes eszközökkel alakító színészekkel. Nincs nagy dráma, nagy botrányok, nagy érzelmek. Hétköznapi, szürke, nyomasztó valóság van, és mégis úgy jövünk ki a moziból: az élet szép. Köszönhetően a Zembereknek, akik mindenhol ott vannak, csak észre kell venni őket.
