Szereted a Föld színeit, anyagait, illatát? A sárga homokkövet, a fekete kvarcot, a napsugár aranyát és a Hold ezüstjét? A felhők tejszínhabját és a tűz mély bíborát? Szereted érezni a kősziklák, betontömbök, homokhegyek súlyát és a szél frissét? Látod a mesét egy faágban, egy hétköznapi kerítésben, ajtófélfában? Szeretsz álmodni? Az éj sötétje és a puha fehér paplan alatt lebegni álom és ébrenlét határán?
Érdekelnek a távoli tájak? Az írott jel, a faragott kép, a megörökített pillanat? Érzed a geometriában a biztonságot, a rendet, a szigorúság mellett a játékosságot? Hallod a képekben a zenét?
Záborszky Gábor művészete ebbe a világba repít. Ahol a súlyos anyagokban költészet lakik, és az óriási méretek nem agyonnyomnak, hanem körbeburkolnak. A fekete nem gyászos, az ezüst nem hideg, az arany nem felszíni csillogás. Az időnként bumfordi formák szinte lebegnek. Romantikus absztrakt, így neveztem el magamban.
A kiállítás anyaga negyven év termését öleli fel. Egészen hihetetlen az a konzisztens, magabiztos kifejezésmód, ami Záborszky Gábor művészetére jellemző. Ha nem tudnám, hogy életmű kiállításon vagyok, fel sem merülne bennem, hogy nem az elmúlt pár év műveit látom.
Természetesen változtak az anyagok, a technikák, bár az indulás hagyományos: olaj-vászon, farost-vászon, majd erre rakódnak rá az újabb és újabb rétegek. Fotók, hétköznapi és kevésbé hétköznapi anyagok: homok, faág, kötél, vászon, kerítésdarabok, ajtófélfa, távol-keleti szobor. Aztán megváltozik a hordozó felület, vászon és farost helyett üvegszállal erősített papír.
Végül a papír maga lesz a főszereplő. Bár megjelenésében már egyáltalán nem emlékeztet a papírra. Hol könnyeden hajtogatott puha paplan, hol súlyos kapuzat, vagy éppen alig megmunkált sziklatömb.
Ám az a finom kettősség, ami Záborszky Gábor minden alkotását varázslatossá teszi, mindvégig jelen van: az anyag matériájának, vagy a mondanivalójának súlya furcsa mód életigenlő, pozitív energiákat hordoz. Mint a Stonehenge, a Grand Canyon, egy régi indiai templom, vagy egy piramis: miközben köveik-szikláik időtlenek, mozdulatlanok, élettelenek, mégis ott cikáz köztük a szél, a napfény, bodor kis felhők, és a valaha volt minden lélek szelleme.
Találó a cím: Fúgák. Zeneiség, költészet, orgona. Egy óriási, nehéz , elmozdíthatatlan hangszer, életre keltése rengeteg energiát igényel, de amikor megszólal, csilingelő futamjai, álmodozó dallamai és fenyegető, érces zengései elvarázsolnak.
A véletleneket mégiscsak irányíthatja valaki: ugyanezen a napon olvastam egy cikket egy fantasztikus matematika tanárról, Surányi Lászlóról. A tanítás szépségei mellett mesélt a matematika, a geometria szépségeiről is, végül ezt mondta:
"A párhuzamosság az azonosulás, a szeretet jele, a merőlegesség a dimenziók növekedéséé."
Ha mindenáron értelmezni akarom Záborszky Gábor művészetét, azt hiszem ez a mondat egészében kifejezi az érzéseimet. De ha nem akarom, akkor csak hagyom, hogy megragadjon életszeretete, az anyagba álmodott muzikalitása.
Értékelés: Szépséges, finom, erős. Feltétlenül érdemes megnézni. Aztán kimenni a Duna-partra és élvezni a felhőket, a szelet, nézni a rohanó vizet, a hidakat... Lelassulni, időt tölteni bámészkodással, létezéssel...
A kiállítás még február 28-ig látogatható a Ludwig Múzeumban.