Az ember jó esetben már kisdedkorában megismerkedik a művészetekkel - lógnak valamilyen festmények, fotók, reprodukciók a falon, vannak vázák, díszek a lakásban, nippek a vitrinben, szőnyegek, függönyök, párnák, bögrék, tányérok, gyertyatartók... Színek, formák, stílusok amerre nézünk, és ha szerencsénk van, akad bennük művészet is.
A kicsit nagyobbacska gyerek kap a kezébe festéket, színes ceruzát, papírt, és megélheti a szabad alkotás örömét - egészen addig, amíg az óvodában, iskolában le nem törik a kreativitását. Ott sajnos többnyire háttérbe szorítják a fantáziáját a nemes cél érdekében, hogy megtanuljon a vonalak között színezni, és lehetőleg unalmasan élethű vázát, virágot, építőkockát rajzolni.
A szerencsés gyereket szülei/tanárai/ismerősei múzeumba is viszik, vagy legalább templomba, színházba, operába, ahol megcsodálhatja az ókortól úgy a XIX. századig tartó időszak építészetét, festményeit, szobrait, ráadásul némi alapképzettségre is szert tehet az iskolai művészettörténet órákon. Eljut tehát felnőtt korára arra a szintre, hogy egy szép, fodros-felhős, naplementés-párás tengeri/erdei/alföldi tájkép elragadtatott sóhajt vált ki, talán még azt is tudja, ez Monet, az barokk. Felismeri Dali elfolyó óráit, érteni véli a művész képei alapján a szürrealizmust, és a különösen érdeklődőek talán még azt is tudják, Picassonak volt többféle korszaka, kék, rózsaszín, miegyéb....
De ha véletlenül kortárs művészek alkotásaiba botlik, az kész sokkhatás, trauma. A hiperrealizmus még csak hagyján (ők legalább tudnak élethűen festeni!), de ezek az absztraktok, csak úgy odafröccsentve, vagy éppen a kis négyzet a nagy négyzetben, esetleg szürke alapon szürkével....Ez mi?! És kicsúszik a szájon a mondat: Ilyet én is tudnék! Nem szeretem ezt a mondatot, mert rámutat vizuális (és egyéb) kulturáltságunk súlyos lemaradására. Átlagos felnőtt világunkból kiveszett a kreativitás, a befogadás, a játék, a szabad alkotás öröme. Szigorú, professzionális rend, sorba beállás, szolgai másolás - ma többnyire ezek a becsülendő értékek (Magyarországon különösen).
Budapest, Millenium Center, Abigail Galéria, kiállításmegnyitó. Csacsogás mellettem. Éltesebb urak kvaterkáznak jóízűen arról, hogy ez aztán végképp nem az ő világuk: "Hát most mondd meg, honnan lehet azt tudni, hogyan kell felrakni a falra? Melyik a teteje meg az alja? Csak ha megnézed a hátulját....Volt az irodámban az elődömtől pár ilyen absztrakt lép, de valahogy mindegyiken lefelé tartottak a vonalak. Hát megfordítottam őket, mégis mennyivel jobban mutat a partnerek előtt, ha azok a grafikon szerű hullámok felfelé indulnak?!" 
És itt a lényeg. A játék, a kreativitás. Nem's Judith képei, tárgyai játszani, tapasztalni, továbbgondolni hívnak. Nem sértődnek meg, ha mi mást látunk bele, ha nekünk másról mesél, ha fejjel lefelé tesszük fel, mert nekünk úgy tetszik. Csak élvezzük vele együtt a felfedezés örömét: Hogyan lehet régi alpakka kanalakból, sámfákból és kaptafákból, papírkivágósokból létrehozni valami újat, felruházni hétköznapi használati tárgyakat nem csak új köntössel, de új funkciókkal is.
Ékszerei aprócska festmények - nahát, hisz a nagymamámnak is volt egy medálja miniatűr portréval... Mások a színek, a formák, a stílus, de így vagy úgy, az ember egy picinyke műalkotást hordhat a nyakán. Absztrakt téralkotásai a gyerekek kedvelt papírhajtogatásának kicsit szeleburdi, nőies rendbe állítása, háromdimenziós festménnyé alakítása. Kanalai kilépnek a konyha falai közül és az átlényegült sámfákkal, kaptafákkal, kalapformákkal együtt új világok felé repítenek....
Nem szeretnék belemélyedni a klasszikus kettős térfelfogás problematikájába, sem abba, hogy az ékszer miért és hogyan lett születése pillanatától a nonverbális kommunikáció eszköze. Nem fárasztok senkit a konstruktív művészet tiszta színfelületeinek geometriai kombinációjával, vagy azzal, hogyan telítődik a képfelület az optikai érzékeltetés révén, hogyan teremt síkformákból teret. Hisz magam is csak alig-alig értem. Elmélkedjenek ezen a szakemberek, magyarázzák meg tudományosan....
Nekünk csak annyi a dolgunk, hogy nyitott szemmel, szívvel és ésszel próbáljuk megfejteni ezeket a kis csodákat. Vagy akár megfejtés nélkül hagyjuk magunkat elvarázsolni. Halljuk meg egy gyermekcipőbe való, hártyavékony, kínai írásos rizspapírral bevont aprócska sámfa meséjét, vagy egy idősebb bátyja dallamát... Nevethetünk a nagy lábon él szólás direkt értelmezésén egy legalább 50-es méretű, pénzérmékkel bevont sámfa láttán és eljátszhatunk a papírhajtogatós képekkel, mit látok, ha erről nézem, mit látok, ha amarról.
És azok a kanál-kompozíciók.... Igazi női műfaj, belelátni hétköznapi, unalomig ismert tárgyainkba a csodát, elszabadulni a főzéstől valahová vissza gyerekkorunkba, amikor nem kötötték kezünket a normalitás szabályai, a tárgyak és színek rendeltetésszerű használata, és varázslatot rejtett minden gömbölyű forma, vagy simára koptatott felület.
Az Abigail Galéria minden kiállítása egy fontos lépés a kortárs festészet megismertetése, megszerettetése felé. Egy galéria a Belváros közepén, ahol mindig van valami felfedezni való, legyen szó új irányzatról, vagy éppen "régi" művészeiről. Köszönet érte Hajdú Katának.
És köszönet Nem's Judithnak, hogy hazajár hozzánk Franciaországból, és megmutatja nekünk, micsoda kincs lehet bármilyen tárgy, ha meglátjuk a lelkét. Milyen izgalmasak a színek, a formák, az anyagok, milyen fontos a vizuális közös nyelv.
Kicsi, de lenyűgöző kiállítás, természetesen nincs belépődíj, és nem muszáj vásárolni sem - bár nehéz ellenállni, nekem nem is sikerült... Mindenkit nagy szeretettel várnak 2015. június 27-ig. És senki se gondolja, hogy eltévedt, az Abigail Galéria egyáltalán nem adta át helyét egy cipőboltnak!
Értékelés: szánj rá egy órácskát és engedd el magad, élvezd a játékot, a szabad asszociációt, az önálló felfedezést. Megéri. Bevallom, nálam a sámfák és kaptafák a telitalálat, hihetetlen micsoda líraiság, vagy éppen bölcsesség képes megbújni egy darab régi fában....
Nyitvatartás: H-P 11-18 óráig
SZ: 10-14 óráig
Cím: 1052 Bp. Piarista utca 4. (Bejárat a Váci utca 19-21. felől is!)
