Carl Orff (1895-1982) nem csak zeneszerző volt, de sikeres pedagógus (tánciskolai zenetanár), és az ókor-középkor iránt megszállottan érdeklődő összművészeti alkotó - totális komponista. A zene mellett gyakran írta meg a szövegeket, illetve maga alkotta meg a vizuális elemeket is: a táncot, a díszletet, az akciókat.
Első és legnagyobb színpadi sikerét a Carmina Buranaval aratta (1937), amelynek alapját egy 13. századi versgyűjtemény-kódex alkotta. A rendkívül szabadszájú, humoros, érzéki, vagy éppen lírai verseket szerzetesek és vándordiákok írták a bajorországi Benediktbeuern kolostorában - latinul Bura Sancti Benedicti - középkori latin, alnémet és ófrancia nyelven, kizárólag világi témákban. A burai dalokat (Carmina Burana) Orff kerek történetté formálta, és már megírása pillanatában szcenikus kantátának - világi dalok szólóénekesekre és kórusokra, hangszerkísérettel és mágikus képekkel - szánta. Bár az elmúlt évtizedekben leginkább színpad nélkül, oratórium szerűen adták elő, a mű szinte kiköveteli a színpadi "akciókat".
Orff zenéjének ugyanis legjellemzőbb sajátossága az egyszerű (primitív) dallamkészlet, az erőteljes dinamika és a motívumok mágikus ismétlődése - ezek pedig az ősi törzsi énekek dobbal kísért lüktetését, kábító varázsát, ösztönös és erotikus szenvedélyét idézik. Napjaink vizualitásának, technikájának segítségül hívása rendkívül jó ötlet, különösen ha szeretnénk új, fiatal nézőket megnyerni a komolyzene számára.
És tulajdonképpen működött.
A színpadot betölti a monumentális, tetőtől talpig fehér csuklyás köntösbe bújtatott majd' 100 fős énekkar: O, Fortuna, velut Luna, statu variabilis (Ó Szerencse, változékony vagy, mint a Hold) - Orff szinte sokkoló indítását bravúrosan illusztrálja a virtuális űrbéli száguldás; bolygók, meteorok, robbanások, fényeső festi át a színpadot, a kart, gyakran még az Erkel belső fa borítását is. A látvány lenyűgöző, a színek és formák megállíthatatlanul hömpölyögnek, vagy éppen alakulnak át - a Kozmosz hideg és élettelen rögeiből hajlékony főnix madárrá (talán ő lenne Fortuna?). S hogy a mágikus képek mellett Orff eredeti elképzelése szerint megjelenjen a tánc is, a kórus feletti térben három balett-táncos (Aleszja Popova, Bajári Levente és Oláh Zoltán) illusztrálja a történetet.
Mert a Carmina Burana-nak van története. A 28 verset Orff négy részre osztotta: I. Tavasszal, II. A zöldben, III. A borospincében, IV. Szerelmi udvarlás. Az Erkel Színházban bemutatott változat a zenei motívumok és a szöveg keretes szerkezetét vette alapul, a kezdet és a vég között tulajdonképpen a szerelem, a vágy szárba szökkenését, beteljesülését, csúcspontját, hanyatlását - és az egész folyamat ismétlődésének törvényszerűségét mutatja meg.
Nem állítom, hogy minden képi megoldás tetszett. Néha rettentő giccsesek voltak a szivárvány minden színében játszó szívecskék-virágocskák; az addigi képi világba egyáltalán nem illő kocsmajelenetbeli pálcika emberkék; a színpad közepén álló (gondolom a női nemi szervet szimbolizáló), néha kinyíló, néha vérbő rózsaszínbe boruló, majd arany gyümölccsel terhes, végül bezáruló óriás virág pedig az én ízlésemnek túl direkt, túl didaktikus volt. Sajnos a táncosok és a 3D-s - amúgy elképesztően látványos - virtuális emberalakok, villámok, fénycsóvák időnként nem találkoztak precízen. A koreográfia enyhén szólva sem jelentett komoly kihívást a művészeknek, a balett-produkciót valószínűleg erősen alárendelték a fény-játéknak.
És voltak részek, amik lenyűgöztek. Technikailag rendkívüli volt a száguldás a végtelenbe, a patakzó esővíz - a kórus tagjai még a csuklyát is a fejükre húzták -, a kocsmajelenet táguló-összezáródó rácsos jelenete, a virtuálisan duplikált, fénycsóvává váló, majd újra szellemként megjelenő táncos a duettben. És azt hiszem minden olyan rész tetszett, ami kevéssé volt rajzos, egyszerű és direkt, ahol a zene és a látvány nem tartotta fogva a fantáziámat. Ahol mögé képzelhettem azt, amiről nekem szól Orff gyönyörű, zsigerekig ható zenéje, a valaha élt verselők profán, humoros, vagy éppen megható rímei, és a teremtés titkának csodája. A zenekar, a kórus, és a három remek szólista (Rácz Rita, Horváth István, Haja Zsolt) teljesítménye igazán kiváló volt, ahol kellett humoros, önironikus, erotikus, vagy éppen pátosszal teli alakításuk talán még a látványelemek nélkül is "elvitte" volna az előadást.
Bogányi Tibor (karmester, és a darab megálmodója) a Freelusion látványtervezőit kérte fel a feladatra. Attól tartok, a nemzetközi tehetségkutatókon, cirkuszi porondokon és látvány-showkban feltűnt együttes komolyzenével eddig még nem próbálkozott. Éppen ezért Bogányi Tibornak kellett volna észrevennie, hogy a produkció "túl sok" lett. A néző pillanatokra sem pihenhet meg, ráadásul egyszerre kell figyelje a fényjátékot, a táncosokat, a szólóénekeseket, a kórust, a zenét, plusz olvasni sem árt a versek szövegét.
Értékelés: jó. Minden hibájával együtt kellemes, élvezetes, friss, látványos produkció - bár az elejére nekem nem hiányzott a középkori zenélés, és a kicsit műfajidegen színészi előadás. (De megértem, a Carmina Burana önmagában túl rövid.) Abszolút nézőbarát, eladható darab, alkalmas a fiatalok, a nehezebb darabokhoz nem szokott nézők bevonzására. Mindenképpen jó irány, ám érdemes itt is figyelni arra, hogy a kevesebb néha több.
